Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. Buddhizmus

2010.09.26

Buddhizmus

 

A buddhizmus a korai hinduizmus talajából nőtt ki két és fél évezreddel ezelőtt. Viszonylag gyorsan elterjedt egész Indiában, s már-már azzal fenyegette a brahminok vallását, hogy felülkerekedik rajta. Az úgyszólván mindent asszimilálni képes hinduizmus azonban Buddha tanait is magába olvasztotta. Így aztán a Kr. u. 10. század körül a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt Indiából. Csak hitterjesztés gyümölcsei maradtak meg: Ceylonban, Délkelet-Ázsiában, Tibetben, Kínában.

 

Buddha és tanítása

A buddhizmus alapítója Kr.e. 566-ban született. Apja a harcos sakja nemzetséghez és a Gautama dinasztiához tartozó Suddhodana, a mai nepáli-indiai határvidék területén elhelyezkedő kis ország fejedelme volt. Édesanyja néhány nappal a születése után meghalt. A fiút Sziddhartának (aki eléri célját) nevezték el. Állítólag kezdettől fogva nagy ember jelei kísérték. Azt jövendölték róla, hogy ha a világban marad, akkor a világ fejedelme lesz, ha elvonul a világtól, akkor buddha (felébredt, megvilágosodott) lesz belőle. Apja kiváló nevelésben részesítette és gondtalanná tette gyermekkorát. Maga Buddha vallott később ifjúságáról ezekkel a szavakkal: "Kényeztettek, nagyon elkényeztettek. Csak benáreszi szantállal kentem magam, és kizárólag benáreszi kelmékbe öltöztem. Éjjel nappal fehér napernyőt tartottak fölém. Volt egy téli palotám, egy nyári és egy az esős évszak idejére. Az esős évszak négy hónapja alatt egyáltalán nem hagytam el palotám, és zenészlányok vettek körül". Egészen fiatalon feleségül vett egy nemeslányt, de több táncosnőből álló háreme is volt. Felesége már gyermeket várt, amikor Sziddhartha szembetalálta magát az élet durva oldalával. A legenda szerint egy aggastyán, egy gyógyíthatatlan beteg és egy holttest döbbentették rá, hogy az öregség, a betegség és a halál - tehát az elmúlással járó fájdalom - minden ember kikerülhetetlen osztályrésze. Ezután találkozott egy aszkétával, akinek az arca derűs nyugalmat sugárzott. E találkozás értette meg vele: a kicsapongó, dőzsölő életnek nincs értelme, és a lelket nyugtalanító kérdésekre a vallásban kell keresni a választ. Elhatározta, lemond a gazdagságról, a hatalomról, elhagyja a családját és aszketikus életmódot folytatva törekszik az igazi boldogság megvalósítására.

Állítólag huszonkilenc éves volt, amikor feleségét és kis gyermekét otthon hagyva útra kelt. Hét esztendőn át vándorolt. Koldulva szerezte meg magának a betevő falatot. Közben megismerkedett kora néhány nagy brahminjának a tanításával. Különösen az upanisádok tanítóinak bölcsessége hatott rá. Úgy találta azonban, hogy tanaik csak az igazsághoz vezető út egyik lépcsőfokát képezik és nem magát az igazságot. Ezután néhány aszkéta társával szigorú önsanyargatásba és böjtölésbe kezdett, de még az ilyen életmód sem adta meg a várva várt lelki nyugalmat. Végre, egy fügefa alatt meditálva, sikerült végighaladnia az elmélyedésnek mind a négy fokán, és elérte a megvilágosodást. Ekkor értette meg: az embert sem az evilági gyönyörök, sem az önként vállalt aszkézis nem teszi boldoggá. Csak a középút, a szenvedés lényegének megértése (négy nemes igazság) és a szenvedés leküzdési módjának elsajátítása (nyolcrészes ösvény) által lehetséges szert tenni a háborítatlan belső nyugalomra.

Sziddharta Gautama Buddha több mint negyven éven át hirdette tanait. A fennmaradt tudósítások alapján saját életében is maradéktalanul megvalósította azt amit tanított. Mentes volt a szenvedélyektől, a vágyaktól, az indulatoktól. Még legádázabb ellenségeivel szemben is csak barátságos érzületet tanúsított. Követőit két csoportra osztotta: világi hívekre akik családi életet élve és munkájukat végezve törekedtek az erkölcsi törvények betartására, valamint a szerzetesekre, a szangha (rend) tagjaira, akik az erkölcsi törvények mellet még kötelesek voltak betartani szegénységi és szüzességi fogadalmat is. A szanghán belül megszűnt minden kasztbeli korlát. Ugyanolyan jogai voltak a rendhez csatlakozott brahminoknak, mint a sudráknak. A buddhizmus azonban főként azzal váltotta ki az ortodox hinduk ellenszenvét, hogy a renden kívül, a társadalomban sem ismerte el a brahminok isteni eredetű előjogait és - legalábbis kezdeti fázisban - tagadta, hogy a rituális cselekmények képesek megtisztítani az embert bűneitől.

Buddha Kr.e. 596-ban 80 éves korában halt meg. Tetemét ősi indiai szokások szerint elhamvasztották. A halállal, a buddhista hiedelem szerint megszabadult a szanszára körforgásából és a mahaparinirvánába, a nagy nemlét-üdvösség állapotába került.

Vannak akik úgy vélik, hogy Buddha ateista volt. Tanítása valóban az ateizmus határát súrolta, mégsem volt az. Nem tagadta a hinduizmus isteneinek létezését, csak éppen nem foglalkoztatta őt a kérdés. Figyelmét főként az életnek a szenvedéssel való kapcsolata, nem pedig az embernek az istenekhez való viszonya kötötte le. Mint nagy kortársa, a kínai Kung Fu-ce, ő is inkább etikus volt, mint dogmatikus. Arról tanított mit kell tenni, nem pedig, hogy mit kell hinni. Tanítása szerint a szenvedéstől való szabadulást és a békesség elérését nem a természetfölötti lényektől kell várni, hanem az embernek magának kell megküzdenie érte. E küzdelem érdekében javasolta azt az életfilozófiát, amely a megvilágosodása éjszakáján megismert négy nemes igazságra épül.

 

- Az élet egyetlen valósága a szenvedés. Buddhát ifjúságától fogva izgatta a tény, hogy a világ valamennyi jelensége átmeneti: az ifjúságot öregség, az egészséget betegség, az örömöt a bánat, az életet a halál követi. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az egész élet csak látszat, vagy illúzió (maja), egyedül a szenvedés valóságos benne.

 - A szenvedés a vágyak miatt van. Az élethez ragaszkorás vágy az, ami mindig elindítja a láncfolyamatot, és nem engedi, hogy az ember megszabaduljon a szenvedéstől. A vágy a halál után sem tűnik el, hanem újra egyesíti az emberi személy összetevőit és ezzel újjászületésre, újabb szenvedésre kényszeríti őt.

- A szenvedéstől úgy szabadulhatunk, ha elfojtjuk magunkban a vágyat. Ha az ember megszabadul a vágytól, egyszersmind megszabadul az élethez való kötődöttségtől, s halála után a személyét alkotó részecskék nem fognak újra egyesülni egy másik testben. Ezzel megmenekült a szanszára örök körforgásából és bejutott a nirvánába.

- A vágyaktól való szabadulás útját a buddhista etika nyolcrészes ösvénynek nevezett alapszabályai részletezik. Ezek: a helyes ismeret (a négy nemes igazság megismerése, megértése és elfogadása), a helyes hozzáállás (jóakaratra, baráti érzületre törekvő, valamint az érzéki vágytól, a gyűlölettől és rosszindulattól való szabadulásra irányuló értelmi-akarati beállítottság), a helyes beszéd, a helyes cselekedetek, a helyes foglalkozás (csak az a kenyérkereseti mód számít helyesnek, amellyel nem okozunk kárt másoknak), a helyes törekvés, helyes gondolkodás, helyes önmagunkba mélyedés.

 

Buddha nyolcrészes ösvénye a szigorú aszkézis és a világi élet közötti középúton vezeti az embert a nirvána felé. A középút nem kompromisszumot jelent, igényes, de gyakorlatias és kiegyensúlyozott életstílust kínál. Maga Buddha így beszélt erről híres benáreszi prédikációjában: "Akik meg akarják tagadni a világot, halljátok szerzetesek, azoknak két szélsőséget kell kerülniük. Melyeket? Távol kell tartaniuk magukat az érzéki vágytól, mert az lealacsonyító és közönséges, a szellemtől és nemességtől idegen, és nem vezet célhoz. De távol kell tartania magukat az önkínzás gyakorlásától is, mert az felesleges szenvedéssel jár, nem nemes és nem vezet célhoz. Ha magunkat ettől a két szélsőségtől megóvjuk, és a középúton járunk, akkor ismeretre, békességre és megvilágosodásra jutunk, és a nirvánába érkezünk".

Ismert még az ún. öt tilalom, melynek betartása minden buddhistára kötelező: 1. Ne ölj; 2. Ne lopj; 3. Ne kövess el házasságtörést; 4. Ne hazudj; és 5. Ne fogyassz részegítő italokat. Aki még tökéletesebb akar lenni, annak be kell tartania a következő gyakorlati parancsokat is: Ne fogyassz ételt a nem megfelelő időben; ne táncolj és ne énekelj szemérmetlen énekeket; ne viselj ékszereket; ne ülj magas és kényelmes székeken; ne aludj nagy és kényelmes ágyakban. A szerzeteseknek ezenkívül cölibátusban és teljes szegénységben kell élniük.

Buddha azt tanította, hogy az üdvösség felé vezető út fokozatos előrehaladással jár, számos megtestesülést foglal magába, melyek során az egyén lassan megtisztul, a karmikus következmények egyre kevesebb lehetőséget biztosítanak annak, hogy alacsonyabb rendű élőlényben szülessen újjá, s végül, amikor eléri a tökéletes szenvedélymentességet, nem kell többé újjászületnie, az evilági vándorlás véget ér.

A lélekvándorlás szó azonban csak bizonyos fenntartással vonatkoztatható tanítására, mert Buddha nem hitt a lélek egységében. Úgy vélte, az egyén és az egész világ állandóan változó elemekből, a kozmosz célszerű elrendezésében és az erkölcsi rendben felfedezhető nagy világtörvény, a dharma tovább már nem bontható megnyilvánulási formáiból tevődik össze. Ezeket az elemeket szintén dharmáknak nevezte. Összesen 170 dharma kategóriát határozott meg. Legfontosabb a föld, a víz, a tűz, a levegő, a szín, a hang, az érzelmek, az akarati impulzusok, a gondolkodás képessége, a tudatlanság, a nemi vágy, a betegség stb. Az állandóan mozgásban levő, egymásra kölcsönhatást gyakorló dharmák alkotják az egyént. A halállal nem szűnnek meg, hanem fennmaradnak és a vágy, azaz az élethez való ragaszkodás arra készteti őket, hogy egy új testben visszatérjenek az életbe.

Az ember tehát állandóan áramló, eltűnő és újra megjelenő dharmák megnyilvánulási formája - azaz illúzió. Maga az énképzet is illúzió, a vágyak azaz a szenvedés kiváltó oka. Az abszolút cél ezért az én-tudat teljes megszűnésének állapota. A keresztény eszmevilágban nevelkedett ember számára általában nehezen érthető a buddhizmusnak e tanítása. A nyugati gondolkodás az éntudat megszűnését automatikusan a nemléttel azonosítja. Ezért terjedt el a tévhit, hogy a buddhista mennyország, a nirvána voltaképpen nemlét. A nirvána nem nemlétezést jelent, hanem olyan állapotot, amelyben az egyén mentes az éntudat korlátaitól.

Ezt az állapotot, legalábbis részben, már ezen a világon is meg lehet tapasztalni a tökéletes meditáció eszközeivel, ha az ember megszabadult a szenvedélyek és vágyak dharmáitól. Mivel azonban a földi élet mégsem lehet teljesen mentes a dharmák hatásától, az igazi nirvána csak a halál után következhet be. Maga a nirvána is egyike a buddhizmus 170 dharma kategóriájának. A többiekkel ellentétben azonban változatlan, örökkévaló, mindentől független, s nem keveredik semmilyen más dharmával, mert nem vágyak hozzák létre. A szüntelenül mozgásban levő földi világgal szemben ez a nyugalomban levő, boldogító semmi.

 

Theravada: Kis szekér

Mivel Buddha nem hagyott maga után semmilyen írásos tanítást, követői nem sokkal halála után összegyűltek, hogy legalább emlékezetből rögzítsék mesterük szavait. Az itt keletkezett buddhista szentírás nem a hinduista szent iratok akkoriban már archaikusnak számító szent nyelvén, a szanszkriton, hanem a nép számára is érthető páli nyelven íródott. Ezért az egyetemes - mind a theravada buddhizmus, mind a mahaja szekták által autentikusnak tartott - szentírást páli kánon néven tartják számon. Később Tripitakának (három kosár) nevezték el, mert három fő részből áll. Az első, a Szutrapitaka, Buddha életbölcsességéről szóló tanításait, a második, a Vinajapitaka, a szerzetei életmód szabályait, a harmadik, az Abidharmapitaka, pedig metafizikai fejtegetéseket tartalmaz.

Úgy tűnik, hogy a szangha egységét kezdettől fogva nézeteltérések zavarták. Míg egyesek mindenben mereven ragaszkodtak Buddha tanításához, mások rugalmasabb álláspontra helyezkedtek és készek voltak a Megvilágosodott szavainak jelképes értelmezésére. A keresztény időszámítás első századaiban vált végérvényesen külön egymástól ez a két ágazat. A konzervatívok büszkén theravada (régiek tanítása) buddhistáknak nevezték magukat, míg ellenfeleik, merő gúnyból hinajana (kis szekér) buddhistáknak hívták őket. Mind a theravada, mind a hinajana elnevezés találó: a buddhizmusnak ez a vállfaja valóban közelebb áll a történelmi Buddha elképzeléseihez és a régiek tanításának szerves folytatását képezi, ugyanakkor Buddha tanítása, a mahajanisták nagy szekér elméletével ellentétben valóban "kis szekér" üdvtant hirdetett, mivel az üdvösséget csak a kisszámú elit számára tartotta elérhetőnek.

 A theravadisták úgy vélik, hogy a szanszarából való szabadulás útján az egyén egyedül csak saját erejére támaszkodhat. A történelmi Buddha példáját követve, az erkölcsi szabályok betartására és a megvilágosodáshoz vezető meditációra fektetik a fő hangsúlyt és azt remélik, újjászületésből újjászületésbe haladva végül eljutnak a vágynélküliség és szenvedélymentesség tökéletes állapotába - a buddhaságba. Jóllehet a buddhává válók számát igencsak korlátoottnak tekintik, lelkesen igyekeznek e cél felé haladni. Céljuk az, hogy legalább arhatok (szentek) legyenek, s mint ilyenek, haláluk után feloldódjanak a nirvánában. A mahajanistákkal ellentétben sem a történelmi Buddhát, sem a többi huszonegynéhány buddhaságra jutott, név szerint is ismert, de többnyire mitikus félhomályba vesző, legendás alakot nem ruházzák fel isteni tulajdonságokkal. Pusztán megvilágosodott, tökéletessé vált és ezáltal példamutató embereknek tartják őket. Nem tekintik lényegesnek a szertartásokat, a szentképek és a szobrok tiszteletét, az istenekhez vagy buddhákhoz mondott imákat.

Mivel azonban ez a vallásosság nem felelt meg a széles néprétegeknek, a templomokban idővel mégis bekerültek a Buddha szobrok, melyeknek a világi hívek ajándékokkal áldoznak. Előtérbe került a szentek csontjainak és egyéb ereklyéknek a tisztelete, ami idővel babonás és naiv népi legendák egész fűzérét hozta létre. A világi hívek nagy része számos istent, szellemet és démont tisztelt. Ezek ugyan alacsonyabb rangúak a buddháknál, mivel az emberekhez hasonlóan ők is a szanszára rabjai, de természetfeletti hatalommal rendelkeznek és a nirvánában feloldódott buddhákkal ellentétben hajlandóak segíteni azoknak, akik kultikus tiszteletben részesítik őket. A theravada teológusai nem nagyon harcolnak a népies vallásosság e megnyilvánulási formái ellen, hisz maga Gautama Buddha is úgy vélte, hogy az emberek között fokozati különbség van. Míg a megvilágosodáshoz közelebb álló egyének képesek befogadni a magasabb rendű igazságokat, addig a tömegnek egyelőre még szüksége van az istenek segítségére, de ha emellett igyekeznek követni a buddhista erkölcs alapszabályait, következő megtestesülésük során előbbre juthatnak az igazság megismerésének útján.

 A szellemi elitet a szerzetesek képezik. Mivel lemondtak a világról és szüzességi valamit szegénységi fogadalmuk mellett a többi erkölcsi előírást is szigorított formában alkalmazzák, sokkal közelebb állnak a megvilágosodáshoz, mint a világi hívek. Nagy hangsúlyt fektetnek a meditációra, gyakran böjtölnek s vallási útmutatást nyújtanak a világi híveknek, akik adományokkal és alamizsnával támogatják őket.

A theravada buddhizmus hagyományos központja Sri Lanka (Ceylon). Innen terjedt tovább Burma, Laosz és Kambodzsa területére.

 

Mahajana: Nagy szekér

 A buddhizmus másik, főleg Kínában és Japánban elterjedt ágazata, a mahajana lényeges eltávolodást jelentett Buddha emberközpontú filozófiájától, kifejezetten népies vallássá változtatta azt. Már a neve - nagy szekér vagy széles út - is mutatja, hogy az üdvösség itt nem csupán a szerzetesek viszonylag kis közösségéből kikerülő arhatok kiváltsága, hanem mindenki számára elérhető. Ez természetszerűen magába foglalta a vallási követelmének enyhítését, az erkölcs hígítását, a pompás rítusok megjelenését és a sajátos buddhista mitológia kifejlődését. A történelmi Gautama Buddha útmutatói szerepe háttérbe szorult. Helyette megjelentek az isteni buddhák és bodhiszatvák, akik a nirvána-mennyországban lakozva vagy a földre aláereszkedve kegyes megváltói tevékenységet fejtenek ki a gyenge és esendő emberek között. A bodhiszatva olyan, megvilágosodásra törekvő ember vagy szellem, aki számos létezése során tökéletességre jutott, de saját üdvösségét késlelteti, mert joga van érdemeit ráruházni a szanszára alacsonyabb fokozataiban vándorló, üdvözülésre vágyakozó emberi lényekre. A mahajana hitvilága szerint számos bodhiszatva önfeláldozóan lemond a buddhává válásról, és ezzel együtt a nirvánába való bejutásról, s vállalja az evilágban való születések egész sorozatát, hogy tanításával előmozdítsa az emberek üdvét. A hívek hasonló áhítatban részesítik őket mint a hinduk isteneiket. Áldozatokat mutatnak be szobraik előtt, hozzájuk fohászkodnak amikor bajba kerülnek.

Az egyre jobban burjánzó mahajana mitológia nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az emberből lett isteni buddhák mellett kidolgozza az öröktől fogva létező - tehát lényegében véve az isteni abszolútummal azonos - buddha elképzelését. Ezek szerint az eredeti buddha az öröktől fogva megvilágosodott Adibuddha volt. Tőle származott az öt meditáció-buddha: a mérhetetlenül tündöklő Amitabha, a sugárzó Vairokana, a rendíthetetlen Asóbia, a drágakövekből született Ratnaszambhava, és a nagy erejű Amogasziddhi. A meditáció buddhák ezután meditáció-bodhiszatvákat hoztak létre, akik az emberek üdve érdekében fejtik ki tevékenységüket. Mindannyian képesek emberi testet ölteni és megjelenni a földön. Az egyik ilyen elképzelés szerint a történelmi Sziddharta Gautama Buddha Amitabha-buddha kisugárzása volt.

A mahajana azonban nem hozott létre egységes hitvilágot. A különböző vidékeken, a különféle szektákon belül más-más buddha istenségek kerültek előtérbe. Ezek gyakran eggyé olvadtak a helyi animista, taoista, vagy sintoista kultuszok isteneivel. A mahajana misszionáriusai sohasem harcoltak a bennszülött vallások ellen. Úgy vélték, azok az üdvösséghez vezető út alsó fokozatait képezik, ezért saját tanaikat egyszerűen rájuk építették. Így aztán jóllehet a négy nemes igazság, a nyolcrészes ösvény továbbra is az erény legfelsőbb fokának számított, az alacsonyabb szellemi szinten levő, kevésbé igényes tömegek a bodhszatva és buddha kultuszok, vagy a mágikus erejű szertartások erejével haladtak a nirvána felé.

A buddhizmusnak Kínában történő lendületes terjedésében fontos szerepet játszott a tény, hogy ebben a vallásban sokan a taoizmus egyik ágazatát, a történeti Buddhában pedig a taoizmus legendás alapítóját, Lao-cet vélték felismerni. A misszionáriusok nem ellenezték ezt az azonosítást. Jól jött nekik, hogy a kínaiak nem egy idegen vallást láttak a buddhizmusban. S az, hogy a buddha-istenségek, meg a bodhiszatvák soraiba taoista istenek is bekerültek, vagy hogy a tömegek a szerzetesektől a jövendőmondás és a varázslás gyakorlatának alkalmazását is elvárták, nem zavarta a nagy szekér képviselőit.

A 7. századtól kezdve terjedt el a kínai mahajana legnépszerűbb formája, az amidizmus. Lényegét Amitabha buddha (japánul: Amida; innen az amidizmus elnevezés) tisztelete képezte. A legenda szerint Amitabha valamikor, amikor még bodhiszatvaként haladt a tökéletes megvilágosodás felé, fogadalmat tett, hogy ha buddhaságra jut, számos jótette erejével létrehoz egy tökéletes buddha-országot, melynek lakosai mind képesek lesznek megérni a nirvánára. Ez az ún. "Tiszta ország", ahol nincs szenvedés és ahol Amitabha prédikál az embereknek a nirvánára készítve fel őket. Az amidizmus tanítása szerint mindenki, aki Amitabha Buddhához fohászkodik, következő megtestesülése alkalmával a Tiszta országban fog újjászületni és minden nehézség nélkül üdvözül. Az amidizmus a széles néprétegek igényeihez szabta mércéit, ezért sok követője akadt. Csakhamar szinte minden buddhista templomban a mennyország kapuját megnyitó varázsformula visszhangzott: "Dicsőség Amitabha buddhának".

Jellegzetes vonása a kínai mahajanizmusnak a bodhiszatva-tisztelet is. A hívő úgy folyamodik a bodhiszatvához, mintha valamilyen magas rangú államhivatalnokhoz fordulna kérelmével: a templomba megy, leteszi ajándékát a szobor elé, majd előterjeszti kérelmét, amely egyaránt vonatkozhat evilági problémák megoldására vagy az üdvözülésre. Voltak, akik pénzt, házat, földterületet ajándékoztak a bodhiszatváknak (azaz a kolostorok szerzeteseinek), hogy így érdemeljék ki jóindulatukat. A kommunista korszak súlyos csapást mért az intézményesített buddhizmusra, úgy tűnik azonban, hogy a három kínai vallás közül éppen a buddhizmus maradt meg a legdinamikusabbnak. A hívek továbbra is áldoznak a bodhiszatváknak és a buddháknak, imádkoznak hozzájuk és segítségükben reménykednek.

 

 Japán szekták

A buddhizmus a 6. században jelent meg Japánban. Miután beleolvadt a helyi sinto kultuszba a széles néprétegek körében is eredményesen terjedt. A sinto szentélyek mellett buddhista templomok épültek, a sinto kamik buddha-istenségekkel azonosultak. A 19. században, a Meidzsi korszakkal ez a "házasság" hivatalosan megszűnt ugyan, a sintoizmus különvált a buddhizmustól, de a lakosság legnagyobb része mindkét vallás hívének mondja magát.

Legismertebb a japán buddhista szekták közül a Kínában még csan (meditáció), Japánban már zen néven ismert mozgalom, melynek tanai - legalábbis a szekta képviselői szerint - magától a történelmi Gautama Buddhától származnak, aki halála előtt a titkos beavatottak egy csoportjának vezetőjét megismertette a rejtett igazságokkal. A tanítás ezután egészen a Kr.u. 6. századig titkos szájhagyomány útján terjedt pátriárkáról pátriárkára. A sorrendben 28. pátriárka a legendás Bodhidarma vitte át Indiából Kínába, majd a 12. században Japán is gyökeret vert, mélyen rányomva bélyegét az ottani társadalomra. A nevezetes szamurájok zen meditáció segítségével tettek szert páratlan önfegyelmezési képességeikre, de a zen szelleme érezhető a japán cselgáncsban, a tájképfestészetben, a japán teaszertartásban, az ikebana készítésében is.

Vallási szempontból a zen ködös eredetlegendájától eltekintve - igen egészséges reakció volt a hagyományos mahajana buddhizmus ellaposodott erkölcstana és szertartásossága ellen. Alapítói azt tanították, hogy mindenki rendelkezik Buddha természetével, csak meg kell találnia magában azt, és akkor megvilágosodásra (szatori) jut. A megvilágosodást a lótuszüléses meditáció segítségével és a zen mesterek irányítása alatt érték el. Mivel a zen képviselői nem hisznek abban, hogy akár a természetfeletti világot, akár az ember belső lényegét lehetséges szavakkal megmagyarázni, vagy gondolatokkal fölfogni, a mesterek tanítása nem a hagyományos értelemben vett vallási igazságok oktatásában merült ki, hanem rejtélyes és megmagyarázhatatlan kérdéseikkel vagy kijelentéseikkel arra kényszerítették a tanítványt, hogy az ésszerű gondolkodás határain túl, az értelem és a megérzés sajátos tudatalatti keveredésében kutassák a választ. Ezek a rejtélyes kérdések és kijelentések a zen koánokban találták meg irodalmi kifejezésüket. A koánokat a tanítványok gyakran olvassák és sokan általuk jutnak megvilágosodásra. Íme egy ilyen, szatorihoz vezet történet: "Egy új szerzetes így szólt Dzsosuhoz: 'Nemrégen érkeztem a kolostorba. Kérlek taníts meg az igazságra'. Dzsosu kérdéssel válaszolt. 'Elfogyasztottad a rizs adagodat?' 'Igen' - válaszolta a szerzetes. 'Akkor - szólt Dzsosu - menj és mosd el az edényedet'. Ebben a pillanatban a szerzetes megvilágosodott." A mester, aki egy ilyen koánt elmond tanítványainak, sohasem magyarázza meg a történet értelmét. A tanítványnak magának kell önmagában felfedeznie, miért vezették Dzsosu szavai megvilágosodásra a szerzetest. S ha ez sikerül neki, akkor ő maga is átéli a megvilágosodást.

Japánban a zen számos különálló szektára szakadt. A Rinzai irányzatot Eiszai (1141-1215) alapította. Tanítása a paradoxonok (koan) "megértése" által történő hirtelen megvilágosodásra fekteti a hangsúlyt. A rinzai szertartásai szutrák olvasásából, halottakért mondott imákból és meditációból állnak. Eiszai testfegyelmezési gyakorlatait vették át a szamurájok is. A másik jelentősebb ágazatot, a Szotót, Eiszai tanítványa, Dogen (1200-1253) hozta létre. Ő hirtelen megvilágosodás helyett a gondokodás és elmélkedés fejlesztése által történő lépcsőzetes megvilágosodásra fektette a főhangsúlyt.

Közös a két szektában, hogy az üdvösség szempontjából egyik sem tekinti elengedhetetlenül fontosnak a vallási törvények betartását és a szertartások gyakorlását. Inkább a történelmi Buddhához hasonlóan a szív és az értelem mélyébe belehasító és az ember hozzáállását gyökeresen megváltoztató megvilágosodás-élményre törekszenek. Aki ezt az élményt autentikusan átélte, azt már buddhának tekintik.

A zen mellett más buddhista szekták is elterjedtek Japánban:

 

TENDAI. A ma is népszerű japán szekták közül legkorábbi a tendai buddhizmus, melyet Szaicso (767-822) ültetett át Kínából a 9. század elején. A tendai egy rendszerbe próbálta ötvözni a buddhizmus intellektuális megközelítését, a meditáció gyakorlatát, az önfegyelem gyakorlását és a misztikus lelkesedést. Szaicso új buddhista parancsolatokat állított össze: tilos veszélybe sodorni más életét, tilos eltulajdonítani más vagyonát, tilos hazudni, részegítő italt árusítani, pletykázni a szerzetesek és a világi hívek hibáiról, tilos utat engedni a szívben a gőgnek, nem szabad bírálni a buddhizmus három alappillérét (Buddha, Buddha törvénye és a buddhista egyház). A tendai és nyomban a többi japán buddhista szekta sajátos vonása abban nyilvánul meg, hogy ugyanolyan erkölcsi kötelezettségeket ró a világi hívekre, mint a szerzetesekre. A tendai szerzetesek ezért nem zárkóznak kolostorokba, hanem a világi hívek közé elegyedve élnek, hogy erényes életmódjukkal mintegy példát mutassanak nekik.

SINGON. Bár a tendainál is érződik a vadzsrajana ezoterikus kultuszainak hatása, a Távol-Kelet igazi tantrikus beállítottságú buddhista szektája a Japánban Kukai (774-835) által meghonosult Singon (Igazi Szó). Kukai Hiszobojaku (A titkok házának drágakőkulcsa) című könyvében a vallási megismerés tíz fokozatát állította fel, melyek közül legtökéletesebb a singon szekta által nyújtott ezoterikus út. Mivel az emberi szellem, állította Kukai, csak szimbolikus cselekedetek által juthat el a megvilágosodásig, szükség van arra, hogy a hívők mágikus rituálékban vegyenek részt. A singon követői a sugárzó Variokana buddha személyében imádják az örök buddhát, míg az összes többi buddhát és a bodhiszatvákat az ő emancióinak (szellemi kisugárzás) tartják. Azt állítják, hogy ezoterikus jellegű, csak beavatottak számára ismert tantrikus szertartásaik, a titokzatos mantrák ismételgetése és a Variokana buddhának bemutatott égőáldozat biztosítják az üdvözülést.

DZSODÓ. A dzsodó és a dzsodó-sin a kínai Amitabha-tiszteletet ültették át japán földre. A Dzsodó (Tiszta föld) alapítója Honen (1133-1212) azt állította, hogy az üdvösség elérésében az emberi erőfeszítés nem játszik szerepet. Elegendő, ha a hívő Amida (Amitabha japán változata) buddha kegyelmében bizakodva kimondja a "Namu Amida Bucu" (Dicsőség Amida buddhának) formulát. Az ilyeneket Amida buddha megsegíti az életben, haláluk után pedig a nyugaton elhelyezkedő paradicsomba, a Tiszta országba vezeti. A kínai amidizmus tanítása szerint a Tiszta ország csak amolyan nirvána előtti utolsó állomás volt, a dzsodó szekták tagjai azonban már végső mennyországként képzelték el. Honen egyik tanítványa, Sinran (1173-1262), a dzsodó-sin (a Tisztaság igazi földje) alapítója még jobban eltávolodott a történelmi Buddha alakjától, mint mestere. Ő ugyanis a "Namu Amida Bucu" formula üdvösségszerző erejére hivatkozva feleslegesnek tartotta a böjtöt, a zarándoklatot, sőt még a szerzetesi cölibátust is. Szerzeteseinek megengedte, hogy házasodjanak, hogy húst fogyasszanak. Ebben a szektában a papi hivatal apáról fiúra száll.

NICSIREN. Sajátosan japán az alapítójáról Nicsirennek nevezett szekta és számos hajtása. A tendai szektából kilépett Nicsiren (1222-1282) a Jó törvény lótusz szutrája című mahajana szent iratot helyezte tanítása középpontjába. Sákjamunit, a történelmi Buddhát a mindenütt jelenlevő, örökkévaló istenséggel azonosította. A megvilágosodást, az ember, a világ, és Sákjamuni egységének felismerésében látta. Támadta és eretnekséggel vádolta a többi buddhista mozgalmat. Követőitől erkölcsös életet és a kötelességek következetes teljesítését követelte meg. Halála után hívei azt állították, hogy a jelen világkorszak utolsó stádiumába érkezett, és hogy Nicsiren voltaképpen Visistakaritra bodhiszatva volt, aki azért öltött testet, mert figyelmeztetni akarta az emberiséget a nagy pusztulás közeledtére.

Hasonló, a távol-keleti mentalitástól idegen vallási türelmetlenséggel, a második világháborúban kiterebélyesedő japán nacionalizmust tápláló fanatizmussal léptek fel a nicsirenből kifejlődő új, 20. századi buddhista szekták, melyeknek tagsága ma Japán összlakosságának egyötödét teszi ki. Legjelentősebbek a Szoka-Gakkai, a Rejukai és a belőle kiszakadt Rissó-Koszekai. Követőik a keresztény fundamentalista szektákhoz hasonlóan az igazság egyedüli birtokosainak vélik magukat és mindenki mást tévelygő eretneknek tartanak. Mindannyian a Lótusz-Szutrát tekintik szentírásnak, összejöveteleiken belőle olvasnak fel, benne keresik a választ mindennapi problémáikra. A japán különbözőség-tudatot szorgalmazva nagy hangsúlyt fektetnek a kötelesség önfeláldozó teljesítésére és a közösségbe való beleolvadást biztosító erkölcsre. A Szoka-Gakkai politikai pártok támogatásával igyekszik érvényt szerezni a tökéletes buddhista társadalomról alkotott elképzeléseinek.

 

Vadzsrajana: Gyémánt szekér

Míg a theravada buddhizmus a maga tisztaságában igyekezett megőrizni Buddha tanait, a mahajana már nagymértékben teret biztosított a különböző buddha istenségek tiszteletének, az önmagukban is kényszerítő erővel bíró szertartásoknak. Ezzel mintegy megnyílt az út a buddhizmus harmadik nagy ágazata, a vadzsrajana (gyémántszekér) előtt, mely a Kr.u. 1. évszázadokban alakult ki Indiában. A vadzsrajana okkult, kezdetben gyakran erotikus színezetű hátterét a hindu tantrizmusból merítette. A tantrizmus követői abból indultak ki, hogy a férfi istenek tevékenységüket csak hitveseik, azaz női energiájuk (sakti) segítségével képesek kifejteni. Ezért imádatuk középpontjába istennőket helyeztek, azt állítva, hogy a női princípium a legfőbb isteni lényeg. Ahogy a hindu sakti hívők okkult gyakorlatok segítségével igyekeztek egyesülni az istennővel, úgy próbáltak a tantrizmus eszmevilágát elsajátító vadzsrajana buddhisták beleolvadni az abszolút mindenség-buddhába, ami a boldog üresség misztikus megtapasztalását és egyszersmind üdvösséget biztosított számukra. A tantrista buddhizmus sikeres missziós tevékenységet fejtett ki Nepálban és Tibetben, ahol a lámaizmus kereteiben fejlődött tovább.

 

Tibeti lámaizmus

A vadzsrajana misszionáriusai a 7. században érkeztek meg Tibetbe. Első sikereiket elhomályosította a helyi bon nevű animista, démonimádó vallás varázsló-papjainak heves ellenállása. A század végén azonban a legendás Padmaszambhava kibékítette egymással a két vallást és szabad utat nyitott a vadzsrajana tibeti fejlődésének. E sajátos tibeti vallást később lámaizmusnak nevezték el, mert a szerzeteseket lámáknak hívták. A lámaizmus még a mahajana szekták Buddha-panteonjánál is színesebb istenvilágot dolgozott ki. A nagy isteni háromságot Amitabha buddha, Vadzsrapani buddha és Padmapatani buddha alkotják. Nagy tisztelet övezi azonban Maitreját, az eljövendő buddhát is, akinek eljövetelét egyébként a világ összes buddhistája, még a theravadisták is várják. A tantrizmus hatására a buddha istenségek mellé megfelelő istennők - saktik - kerültek, akik közül némelyek - mint például Tara, az univerzális anya - megkülönböztetett imádat tárgyává váltak.

A tantrista okkultizmus mindenekelőtt a mantra, és a mandala gyakorlata által nyilvánult meg a lámaizmusban. A mantra olyan mágikus formula, melynek kimondásával vagy ismételgetésével a hívő érdemeket szerezhet magának, jobban megértheti az ezoterikus titkokat, kedvezőbb újjászületést, esetleg üdvözülést biztosít. A legnépszerűbb mantra így hangzik: "Om mani padme hum". Gyakran használták és használják ma is az imamalmot. Ez egy belül üres henger, a kávédarálóhoz hasonló fogantyúval. A hengerbe belehelyezik a leírt mantraszöveget és azt  a fogantyúval forgatják, ami épp oly imádságnak számít, mintha a szöveget valóban elmondták volna. A mudra mágikus erővel rendelkező mozdulat, vagy testtartás (például ülőhelyzet). Gyakorlatilag ugyanazt a szerepet tölti be, mint a mantra. Míg azonban a mantrát a mahajana szekták többsége is bevette gyakorlatába, a mudra csak a vadzsrajana buddhizmusban játszott jelentős szerepet. A tibeti lámaizmus első évszázadaiban a mudra kifejezetten erotikus vonásokat is tartalmazott, sőt, a nemi közösülés egyes szertartások szent cselekményévé vált, mert az univerzum, azaz minden lény abszolút egységét vélték felfedezni benne. Szertartásaikban és magánáhítatukban gyakran használták a mandalát, a kozmikus és szellemi hatalmak egymáshoz való viszonyát ábrázoló, kör vagy sokszög alakú ábrát, mely hiedelmeik szerint mágikus, természetfeletti erőt sugárzott vissza a szemlélőre.

A 14. században lépett fel a lámaizmus nagy reformátora, Congkapa (1358-1419). Miután arra a meggyőződésre jutott, hogy a lámaizmus gyakorlata nincs összhangban az eredeti buddhista tanítással, új szerzetesrendet alapított (Az erényes út rendje), melynek tagjai szigorú kolostori fegyelmet voltak kötelesek gyakorolni. Congkapa kötelezővé tette a szerzetesi cölibátust, szorgalmazta az imát, igyekezett háttérbe szorítani a tantrikus és a mágikus elemeket. Mivel szerzetesei sárga ruhát viseltek, ezt a megreformált lámaizmust Sárga Szektának nevezték. A Sárga Szekta csakhamar politikai hatalomra is szert tett, amelyet egészen a legújabb időkig megőrzött Tibetben. Congkapa halála után gyökeret vert a hit, hogy a megreformált lámaizmust a főlámákban megtestesülő buddha istenségek irányítják. Ezt úgy képzelték el, hogy a főláma halála után a buddha istenség valamelyik éppen akkor születő gyermek testében jelenik meg ismét. A Sárga Szekta megbízott főhivatalnokai a láma halála után kirajzanak az utcákra, és addig járják az országot, amíg mágikus és csodás jelek segítségével meg nem állapítják, melyik gyermeket illeti meg a főláma megtisztelő címe. A gyermek ezután különleges nevelésben részesülve készül fel hivatalának betöltésére.

Miután Tibet a 15. századtól kezdve a Sárga Szekta irányításával teokratikus állammá vált, két főláma osztotta meg egymás között a lelki és a világi hatalmat. A dalai láma (akiben mindig Avalokitesvara bodhiszatva jelenik meg) a világi hatalmat, a pancsen láma pedig (mint Amitabha buddha reinkarnációja) a vallási hatalmat gyakorolta. A jelenlegi, sorrendben 14. dalai láma az 1959-es tibeti felkelés után azonban "önként vállalt száműzetésbe vonult" Indiába, ahol a mintegy négymillió tibeti egynegyede él. Az utóbbi évtizedekben innen irányítja sokrétű tevékenységét: szorgalmazza a buddhista missziókat, a vallások közötti párbeszédet, a buddhista egységet és persze a tibeti függetlenségért folytatott békés ellenállás ügyét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.