Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. Hinduizmus

2010.09.24

Hinduizmus

 

A hinduizmusnak nincs alapítója, nincsenek prófétái, nem rendelkezik nyugati értelemben vett dogmákkal. A vallási hovatartozást nem a hit határozza meg. Vannak hinduk, akik egy istenben hisznek, vannak olyanok akik istenek egész sokaságát követik, sőt még olyanok is akik eleve elvetik a személyes istenség létezését. A szertartások és a szokások sem egységesek. Egyesek minden élőlényt tiszteletben tartanak és csak a vegetáriánus táplálkozásmódot tartják helyesnek, mások állatokat áldoznak isteneiknek és nyugodt lelkiismerettel fogyasztják a húst. Van, aki szentségi szintre emeli a szexuális rítusokat, mások a szélsőséges aszkézis segítségével keresik az üdvözülés útját. A hinduizmushoz való tartozás alapvető kritériuma az, hogy az ember hindunak szülessen. Hogy melyik szellemi áramlathoz tartozik, az kevésbé fontos, hisz a hinduk úgy vélik, hogy vallásuk különböző megnyilvánulási formái különböző utakon mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek.

 

A védikus vallás

Kr.e. 1800 és 1500 között nomád indoeurópai törzsek nyomultak be az Iráni Fennsík felől az Indiai félsziget területére. Ezek az állattenyésztéssel foglalkozó harcos népek a göröggel és a latinnal rokon indoeurópai nyelv egyik változatát beszélték, mely később Indiában a szanszkrittá fejlődött. Az árják európai rokonaikhoz - a görögök, szlávok és germánok őseihez - hasonlóan sokistenhivők voltak, megszemélyesített állatokat, növényeket, természeti jelenségeket imádtak. Isteneiknek kost, bikát, lovat, esetenként embert mutattak be áldozatul. A szertartások egyre összetettebbekké váltak, ami idővel szent szövegek - a védák - összeállítását eredményezte.

A véda tudást jelent, természetfeletti eredetű, öröktől fogva létező és elmúlhatatlan szent tudást, melyet az istenek nyilatkoztattak ki az arra rászolgáló, ihletett bölcseknek (risi). A szent szövegek a szűkebb értelemben vett négy véda-gyűjtemény mellett még a brahmanák és upanisádok is tartoznak. Ezek mind kinyilatkoztatott iratok és mind a véda nevet viselik. Az "istenek nyelvén", a szanszkriton íródtak, s szó szerint közlik azt, amit az istenek "tollba mondtak" a risiknek. A négy véda-gyűjtemény sokáig szájhagyomány útján terjedt, csak a Kr.e. 10. századtól kezdték írásba foglalni őket.

Legrégebbi közülük a Rig-véda, amely 1028, az istenekhez szóló, hol könyörgő, hol magasztaló hangvétel himnuszt tartalmaz. Kifejezetten árja vonások fedezhetők fel benne: bepillantást nyújt az úsi indiai panteonba, mely hasonlóságot mutat az ógörög istenvilággal. A védák száz meg száz istene, félistene és démona közül harminchárom déva (főisten) emelkedik ki. A legfontosabb szerepet Varuna, a vizek istene, Indra, a mennydörgés, villámlás és harc istene, Agni, a tűz istene és Mitra, a napisten töltötték be. De találkozunk Brahmával és Visnuval is, a későbbi hinduizmus legnagyobb tisztelettel övezett istenségeivel. Már a védikus politeizmusban is jelen van a hinduizmusra oly jellemző örök világtörvény tana. Varuna helyenként a rita (szertartások) és a dharma (törvény) őreként jelenik meg. A világtörvény a természeti jelenségektől kezdve az ember erkölcsi életéig mindent irányítása alatt tart: minden és mindenki kénytelen igazodni hozzá, gyakran még maga Varuna is. A szertartások a világtörvény szerves részét képezik, eleve adva vannak, elmulaszthatatlan kötelességként, s ha valaki mégis elhanyagolná őket, elengedhetetlenül csapások, bajok következnek be.

A többi három véda-gyűjtemény is rámutat, milyen fontos szerepet töltöttek be a védikus vallásban a rítusok. A Jadzsur-véda papoknak szóló előírásokat, az áldozatbemutatási rítusok technikai leírását, áldozati formulákat foglal magába; a Száma-véda megzenésített liturgikus énekek gyűjteménye; az Atharva-véda pedig mágikus előírásokat, a papok nélkül is végezhető szertartásokra vonatkozó utasításokat tartalmaz.

 

KASZTRENDSZER. A szertartások, melyeket kezdetben az árja családfők végeztek, egyre összetettebbé váltak, s megteremtették a külön papi réteg kibontakozásának feltételeit. Ezzel egyidejűleg kialakult a társadalmi rétegződés sajátos formája, a kasztrendszer, mely mintegy szentesítette a papság hatalmi pozícióját és évezredekre előre meghatározta a hindu társadalom szerkezetét. Az egyik kései Rig-Véda himnusza így magyarázza a kasztrendszer eredetét: a brahminok (vagy papok) kasztja Purusának, az őslénynek a szájából keletkezett, a ksatriják (katonák) az őslény karjából, a vaisják (parasztok, iparosok) lábszárából, a sudrák (a legalsó indiai kaszt) pedig lábfejéből jöttek létre.

E felosztás rámutat az egyes kasztok szerepére és helyzetére. A brahminok az emberiség legmagasabb rangú képviselői. Ők a nagy világtörvény legbeavatottabb ismerői, az a kötelességük, hogy tanítsák az embereket a védák igazságaira és megvalósítsák az erkölcsi és rituális tisztaságot. Csak lelki tevékenységgel foglalkozhatnak és különféle táplálkozási tilalmakat kell betartaniuk. Rögtön utánuk következnek a ksatriják - a katonák - akiknek az a feladatuk, hogy védelmezzék és irányítsák a társadalmat. Általában az ő soraikból kerültek ki az uralkodók. Mivel feladatuk végzéséhez szükségük volt a testi erőre, rájuk nem vonatkoztak a brahminokra érvényes táplálkozási tilalmak. Míg az első két kaszt egymással megosztotta a hatalmat, a harmadik és negyedik kaszt tagjai képezték a tulajdonképpeni dolgozók rendjét.  A vaisják  földműveléssel, állattenyésztéssel, kereskedelemmel, kézművességgel foglalkoztak, a sudrák pedig a tisztátalannak minősített foglalkozásokat voltak kénytelenek űzni. Idővel megjelent az ötödik rend, a kasztonkívüliek, vagy páriák csoportja is, majd az alapkasztok alcsoportokra oszlásával két-háromezer kasztjellegű csoportosulás jött létre. A sudrák és páriák alcsoportjai - mivel nem tartoznak a beavatásban részesülő hinduk közé - nem reménykedhetnek az üdvösségben. Ahhoz, hogy erre lehetőséget kapjanak először valamelyik felső kasztban kell újjászületniük. A ranglétrán a páriák alatt helyezkednek el a nemhinduk - akik történelmi fejlődésük során úgymond eltávolodtak az eredeti kasztfelosztásoktól.

 

A négy véda-gyűjtemény utáni hindu vallási irodalomban egyre jobban előtérbe kerültek az erkölcsi kérdések és a filozófiai spekuláció. Míg a brahmanáknak nevezett áldozati szövegekben csak a védikus világkép értelmezéséről és rendszerezéséről van szó, a következő véda-függelékekben, az upanisádokban - melyekkel mintegy befejeződik a hinduista kinyilatkoztatás - már új, az áldozatközpontúságtól bizonyos mértékben eltávolodó és a hinduizmus későbbi fejlődését mélyen befolyásoló tanok is megjelennek.

A legfontosabb a lélekvándorlásról szóló tan teljes kibontakozása. A hinduk hisznek abban, hogy az ember lelke a halál után másik testben születik újjá. S hogy valaki emberként, alsóbb- vagy felsőbbrendű kasztok tagjaként, esetleg állatként, vagy istenként születik újjá, az a karmától (cselekedet), az előző élet cselekedetei által meghatározott végzettől függ. A cselekedeteket és visszahatásaikat nem lehet kitörölni az ember életéből. Az üdvösség felé - ami az újjászületések kötelékeiből való szabadulást jelenti - csak fokozatosan lehet haladni: az alacsonyabb rendű életformáktól a magasabb rendűek felé. Még az istenek többsége is alá van rendelve ennek a világkörforgásnak (szánszara). A karma-tan szentesítette a kasztfelosztás elvét: a jelen életben tapasztalható igazságtalanságok tulajdonképpen az előző életek gonosz cselekedeteinek visszahatásai, a végzet által meghatározott szükségszerű büntetés. A jogfosztottak, a kitaszítottak, a szenvedők - mindannyian előző életük bűneinek jogos következményeit viselik. De ha megadással fogadják sorsukat, s betartják kasztbeli kötelességeiket, akkor következő életükben brahminként, vagy akár egy felsőbbrendű szellemként is újjászülethetnek.

Az upanisadokban találkozunk a Brahman és atman - az univerzális és egyéni lélek - egységének tanával is. A Brahman (univerzális lélek) egy öröktől fogva létező, személytelen teremtő őselv. Sem az embert körülvevő világ látható valósága, sem az istenek létezése nem más, mint ennek az őselvnek a tapasztalati megnyilvánulási formája. A Brahman maga a világmindenség, az isteni abszolútum, mindent átható nagy lényeg -minden isten, minden ember és az összes többi teremtmény létének előfeltétele és egyúttal belső magva. Szemléletesen ábrázolja ezt az egységet a Csandogia upanisád egyik ismert részlete. Az epizódban az apa utasítja fiát, hogy hozzon egy gyümölcsöt a fügefáról, vágja szét, majd a benne talált magvak közül is hasítson egyet ketté. Ezután így szól a fiához: "Ez a finom szubsztancia, fiam, amelyet szabad szemmel már nem is látsz, ez a fügefa lényege. Higgy nekem, gyermekem: mindennek, ami létezik, ugyanilyen finom szubsztancia a lényege.  Ez a Brahman és az atman. Ez vagy te is, gyermekem". E filozófia gyakorlati jelentősége az egyén számára abban nyilvánult meg, hogy új, üdvösség felé vezető utat jelölt ki. Mivel minden szenvedést a tudatlanság okoz, az ember csak akkor szabadulhat meg a szenvedésektől és egyszersmind a szánszárától, ha a belső megvilágosodás erejével felismeri, hogy a benne lakozó lélek azonos a világmindenség teremtő lelkével. Ez az ismeretre jutás egyben a gyűlölet, az igazságtalanság, kapzsiság megvetésének misztikus élményét is jelenti.

 

Klasszikus hinduizmus

A Kr.e. 1. évezred közepe táján új korszak kezdődött a hinduizmus történetében. Az upanisádokkal befejeződött az isteni eredetű szentírás, és a régi védikus természetvallásból egy fejlett erkölcsi rendszerrel, mély filozofikus-misztikus hozzáállással és sajátos üdvtannal rendelkező új vallás terebélyesedett ki. Az upanisádok filozófiája - bár sohasem vonta kétségbe az áldozatok és szertartások szükségességét - bizonyos mértékben megkérdőjelezte a szertartásközpontúság egyetemes értékét és aláásta a brahmini kaszt tekintélyét. Ezen a talajon jelentek meg Buddha (Kr.e. 563-483) és Dzsinna (599-527) reformvallásai. Az ezt követő századokban a három vallás egymással párhuzamosan fejlődött Indiában. A dzsainizmus sohasem vonzott nagy tömegeket, de voltak idők, amikor úgy nézett ki, hogy a buddhizmus kiszorítja a hinduizmust.

A hinduizmus azonban megújította önmagát. A sokféleképpen értelmezhető védikus világtörvény nevében megteremtette a nagy eposzokat, megengedte, hogy a véda himnuszok Agniját, Indráját és Varunáját Brahma, Visnu és a nem árja eredetű Síva váltsa fel, befogadta a bhakti mozgalmakat, melyeknek tagjai egy-egy istenséget legfelsőbb úrként szolgáltak, a panteon többi tagját pedig mintegy angyali szintre redukálták és helyet biztosított az ún. szútrákban megfogalmazott filozófiai rendszereknek, melyek a védikus kinyilatkoztatást hol monisztikus, hol ateista módon magyarázzák. A hinduizmus klasszikus korszakában (hozzávetőlegesen Kr.e. 500-tól Kr.u. 1000-ig) keletkezett vallási művek már csak a hagyomány kategóriájába tartoznak, tehát nem tekintik őket isteni eredetűeknek, mégis fontosak, mert általuk nyerte el a hinduizmus végleges formáját.

 A Kr.e. 3. és Kr.u. 3. századok közötti időszakban állították össze az indiaiak két nagy eposzát, a Ramajanát és a Mahabharatát, melyek számos helyi legendákból olvadtak össze egységes egésszé. A Ramajana cselekménye a hindu hitvilág egyik régebbi világkorszakában játszódik, amikor a dharmától való eltávolodás még nem öltött olyan szélsőséges méreteket, de már jelen volt a gonoszság. A főhős Ráma, Visnu isten hetedik inkarnációjaként jelenik meg a földön, hogy harcoljon a gonoszság ellen. Az eposz különböző epizódjai még ma is rendkívül népszerűek az egyszerű emberek körében. A hinduk már gyermekkorukban megismerkednek Ráma tetteivel, melyekből maguk is ihletet próbálnak meríteni. Maga Ráma, az erkölcsösség és az igazságosság példaképe és imádat tárgya. Felesége Szitá a női erények, és a hitvesi hűség példaképévé vált. A másik nagy eposz, a Mahabharata cselekménye már egy későbbi világkorszakban, közvetlenül a teljes igazságtalanság és anarchia jelenkori térhódítása előtt játszódik. A korán elhunyt Pandu király öt fiának, a pandaváknak a harcát mutatja be rokonaik, a trónbitorló Kuruk és azok szövetségesei ellen. A Pandavák nem akarják a háborút. A legidősebb testvér például a harc helyett inkább az aszkéta életmódját választja, a harmadik, Ardzsuna is el szeretné kerülni a testvérgyilkos háborút. A harcra végül mégis sor kerül és a Pandavák diadalmaskodnak.

A Mahabharata legfontosabb része a Bhagavad Gita (Az Úr éneke) a nagy csata előtti pillanatokat írja le. Ardzsuna még mindig kételkedik abban, hogy helyesen cselekszik-e ha harcba indul rokonai ellen, de harci szekerének vezetője Krisna - ki nem más mint Visnu nyolcadik inkarnációja - meggyőzi őt a harc szükségességéről. A Bhagavad Gitát a hinduizmus újszövetségének szokták nevezni. Ez a legtöbbet fordított és a legelterjedtebb kommentáranyaggal rendelkező hindu mű. A mű népszerűsége folytán lassan a Visnu-avatár Krisna is önálló isteni rangra emelkedett. A mű mély filozófiai üzenetet tartalmaz. Krisna azért buzdítja Ardzsunát a harcra, mert mindenkinek teljesítenie kell állapotbeli kötelességét. Nem számít, hogy a cselekedetek milyen gyümölcsöket szülnek, maga a kötelesség teljesítése az erény. Mivel Ardzsuna történetesen a harcosok kasztjába tartozik, harcolnia kell az igazságtalanság ellen. Krisna ugyanakkor - a cselekedetek útjának hangsúlyozása mellett - a beszélgetés során rámutat az üdvösség felé vezető másik két útra, az ismeret és az odaadó szeretet ösvényére is.

A Bhagavad Gita nem tagadja az istenek sokaságának létezését, ám Visnu alakja úgy jelenik meg benne, mint a legfelsőbb isteni személy, aki mindenek felett uralkodik, aki teremt és rombol, aki szereti az embert, és személyes kapcsolatra akar lépni vele. Mellette az összes többi isten és félisten, de még a személytelen, mindent átható univerzális lélek, a Brahman is háttérbe szorul. Amikor Ardzsuna fölteszi a kérdést, hogy ki a tökéletesebb, az aki Visnut, vagy pedig az, aki a személytelen és megnyilvánulhatatlan Brahmát imádja, a Krisna személyében testet öltött Visnu így válaszol: "Aki elméjét személyes alakomra rögzíti, s állandóan transzcendentális hittel imád engem, azt tökéletesebbnek tekintem. De akik érzékeik szabályozásával, s azáltal, hogy igazságosak mindenkivel szemben, az abszolút igazság személytelen aspektusát, a megnyilvánulatlant imádják, mely túl van az érzékek felfogásán, s mindent átható, felfoghatatlan és mozdulatlan, az ilyen személyek, akik mindenki jólétéért fáradoznak - végül is elérnek engem."

Az új vallási tendenciáknak a védikus hagyománnyal történő összeegyeztetésére irányuló kísérletek hozták létre a nagy filozófiai rendszereket. Mivel mindegyik filozófiai iskola a maga módján tolmácsolta a hinduizmust, a rendszerezés helyett sokféleség, vagyis az egymással gyakran ellentétes nézetek létjogosultságának szentesítésére került sor. A hat filozófiai rendszer egymással gyökeresen ellentétes nézeteket vall Isten létezéséről - mégis mindegyiket ortodoxnak tekintik.

A szánkhja és a mimánsza például tagadják a világ örök irányítójának létezését és csak az örökkévaló természeti és erkölcsi törvényben hisznek. A nyája és a viasésika iskolák követői hisznek a világegyetem felett álló személyes istenségben, s mind a lelket, mind az anyagot örökkévalónak tekintik. A jóga elismeri ugyan az örökkévaló, mindentudó istenség létezését, de azt tanítja, hogy ez az istenség nem avatkozik be a világ folyásába. Gyakorlati célja abban nyilvánul meg, hogy az ember elragadtatottan szemlélje saját lelkét, mely az "én-tudat"-tól, az önzéstől és minden evilági ragaszkodástól való megtisztulás után kész az istenséggel való egyesülésre. Ehhez a jógik meghatározott utat dolgoztak ki, melynek fő állomásai a következők: erkölcsi fegyelem az önmegtartóztatás által, szellemi fegyelem az ülésmódok és mérsékletes táplálkozás gyakorlatával és a koncentrációra-meditációra való képesség elsajátítása a légzésgyakorlatok segítségével.

A legnagyobb hatással rendelkező filozófiai rendszer a vedanta volt. Első képviselői azt tanították, hogy az istenség a világ ős-szubsztanciája és egyszersmind a világ felett álló lény. Egyes vedanta tanítók ezt a lényt személytelennek tekintették, mások személyesnek mondták, azonban magára a hívőre bízták, hogy Sívának, Visnunak, Brahmának vagy másnak nevezi-e. Sankara (788-820), a vedanta nagy kommentátora sivaita volt, de ennek nem tulajdonított túl nagy jelentséget. A Bhagavad Gitáról és a korai vedanta terjedelmes tankönyvéről, a Brahmaszutráról írt magyarázataiban megpróbálta egyetlen, mindent átfogó rendszerré kovácsolni az egymás mellett létező vallásos nézeteket. Azt állította, hogy a Brahman, a személytelen és ábrázolhatatlan univerzális lélek képezi a világegyetem egyetlen valóságát. Minden más - a tárgyak, az egész világ, az élet eseményei - csupán illúzió (maja). Ha csak élünk és nem mélyedünk bele a lét lényegébe, akkor azt hisszük, hogy minden, ami velünk történik valóság ugyanúgy, mint amikor alvás közben úgy gondoljuk, hogy az álom eseményei valóságosak. Egyedül úgy jutunk ismeretre, ha felismerjük, hogy az élet voltaképpen illúzió. Ebbe az alaptanba ötvözte bele Sankara a vallásosság sokszínű indiai megnyilvánulási formáit. Azt állította, minden vallási formának megvan a maga létjogosultsága, hisz a különféle vallások ugyanazon igazság felé közelednek, de a maja miatt tökéletlenül fogják fel azt.

 

Hit és erkölcs

 A későbbi évszázadokban - az iszlám és a kereszténység hatására - a hinduk igyekeztek megfékezni és rendszerezni a panteon rengetegének burjánzását. Így született meg a trimurti elképzelés, mely szerint a hinduizmus három főistene - Brahma, Visnu és Síva - tulajdonképpen az egyetlen Isten három különböző alakja: az első a teremtő, a másik a fenntartó, a harmadik pedig a pusztító aspektusát képviseli.

A trimurti első alakja a teremtő Brahma nem olyan népszerű, mint a másik két főisten. Brahma nem azonos a személytelen Brahmannal; személyes, ábrázolható és ábrázolt. Kultusza egészen a védák koráig nyúlik vissza, idővel azonban fokozatosan hanyatlott.

Más a helyzet Visnuval. Míg a védákban csak jelentéktelen szereplő volt, ma már ő az indiai panteon leghatalmasabb alakja, a világ fenntartója, aki mindig a világkorszakban különböző alakban (avatár) jelenik meg a földön. Eleinte állat-alakban (hal, teknőc, vadkan) öltött testet, majd ember-oroszlánként, törpeként, szekercés Rámaként, Krisnaként jelent meg. Az összes Visnu-avatár közül legnépszerűbb Krisna. Akik az ő személyén keresztül imádják Visnut, úgy vélik hogy az istenség egyedül benne nyilvánult meg teljesen, míg a többi avatárban csak részlegesen. A Bhagavad Gitában Krisna Ardzsuna harci szekerének vezetőjeként szerepel, más mítoszok - legjelentősebb közülük a Bhagavata Purana - egész életét feldolgozzák. Ezek szerint Krisna a gonosz démonok elpusztítása miatt született meg. Mivel nagybátyja a kegyetlen Kamsza király félt tőle, megparancsolta, hogy öljenek meg minden fiúgyermeket az országban. A kis Krisna azonban megmenekült. Vidéken, tehénpásztorok között nőtt fel ismeretlenül. Már gyermekkorában sok csodás tettet vitt véghez, ifjúként pedig a környékbeli parasztlányok kedvencévé válik. A szerelmes lányok és a csábító Krisna képe a hívők és az istenség szeretet-kapcsolatát jelképezi. Később Krisna megöli Kamszát, elpusztítja a gonosz démonokat, számos más hőstettet visz véghez, majd - miután egy vadász véletlenül megsebesíti - távozik a földről. Krisna távozásával kezdődött meg a jelen világkorszak negyedik és egyben utolsó, leggonoszabb szakasza. Visnu most az eretnek Buddha alakjában jelent meg. Megint a gonosz démonok ellen kellett harcolnia, de mivel azok az ortodox hinduizmus leplébe burkolóztak, megsemmisíthetetlenekké váltak. Ezért Buddha-Visnu megalapította a buddhista eretnekséget, a becsapott démonok csatlakoztak az új valláshoz, a hinduizmus pedig megtisztult. A világkorszak negyedik szakaszának végén - amikor az emberek gonoszsága miatt tűz és víz fog elpusztítani mindent - Visnu Kalki alakjában jelenik majd meg, hogy megmentse az igazakat és megalapítsa a béke és igazság birodalmát, amely a következő világkorszak első szakasza lesz. A dharmától való eltávolodás minden egyes világkorszakban egyre nagyobb gonoszságot és végül pusztulást-megújulást szül. A hinduista hitvilág szerint ez így ismétlődik egy egész örökkévalóságon át.

 A trimutri harmadik, és az indiai panteon Visnu mellett legnépszerűbb alakja Síva, a pusztítás istene. Síva nem árja eredetű isten, India őslakosainak panteonjából került át a hinduizmusba. Ő a nemzőerő megszemélyesítője, a neki szentelt templomokban általában bika-szobrok láthatók. Hívei számára ő az abszolút, öröktől fogva létező, legfelsőbb lény, aki szereti és segíti övéit. Csak akkor válik borzalmas pusztítóvá, amikor híveinek ellenségei ellen lép fel, vagy amikor a ciklikus világkorszakok végén romboló erejű tánccal megsemmisíti a bűnös világot. A pusztításban azonban már az új teremtés csírája is benne van.

A hinduk többsége ma vagy Visnut, vagy Sívát tekinti a legfőbb isteni lénynek, a többi istenséget pedig az ő alárendeltjeinek tartják és nem tulajdonítanak nekik nagyobb szerepet, mint mondjuk a keresztények az angyaloknak. A legfőbb istent a neki szentelt templomokban imádják, szobraik előtt áldozatként ételt és italt ajánlanak fel. Külön tiszteletben részesülnek az istenek hitvesei is. Visnu hitvesét, Laksmit, a szerencse istennőjeként, Brahma hitvesét, Szaraszvatit pedig a tudomány istennőjeként tisztelik. Míg azonban ezeket az istennőket hitvestársuk "kiegészítő elemeinek" képzelik, Síva hitvese, Káli egyes vidékeken legfőbb uralkodóként, mintegy őserőként jelenik meg. Tisztelete az árják előtti India matriarchális társadalmát tükrözi és abból indul ki, hogy férfi istenek csak "női energiájuk" (sakti) segítségével tudják tevékenységüket kifejteni. Ez az elképzelés vezetett a sakti-szekták megjelenéséhez, melyek követői a női principiumot tekintik a legfelsőbb isteni lénynek, s mágikus szertartásaikban a nemi közösülés is fontos szerepet játszik.

A hindu hívő nagy célja a moksa, azaz a szabadulás az újjászületések körforgásától, vagy legalábbis egy kedvezőbb újjászületés biztosítása a lélekvándorlás következő állomásán. E cél felé a hinduizmusban három út vezethet.

Az első és legősibb a cselekedetek útja. Ha az ember teljesíti a dharma által előírt kötelességeit, akkor az elkövetkezendő újjászületése alkalmával előre fog lépni az élőlények szellemi fejlettsége ranglétráján. Ha cselekedetei nincsenek összhangban a dharmával, akkor alacsonyabb rendű kasztban, vagy a lét egyik alacsonyabb fokozatában fog újjászületni.

 Az upanisádok kora óta van jelen az indiai eszmevilágban az ismeret útján történő üdvözülés gondolata, mely egyáltalán nem zárja ki a cselekedetek szükségességét, de a főhangsúlyt a belső megvilágosodásra helyezi. Ezt az utat követik ma a filozófiai iskolák képviselői és általában a filozófiailag művelt hinduk, akik az univerzális és individuális lélek egységét tekintik a legfőbb igazságnak. Az ismeretre jutást már az upanisádokban is a Brahman és az atman egységének misztikus felismerése képezte. A "Minden-Egy" élmény lehetővé teszi a hívő számára, hogy felfogja az evilági törekvések teljes hiábavalóságát, a szenvedélyek káros hatását és mintegy motiválja őt arra, hogy csak a dharma által megkövetelt kötelessége teljesítésének éljen. Ez az út is az önmegváltás útja. Követői jóga gyakorlatokkal és aszkézis segítségével igyekeznek ismeretre jutni, az istenek segítségében nem bíznak, mert a személytelen Brahmant a legtöbben az istenek felett állónak vélik. Meditáció közben az "om" mantrát ismételgetik, ami a "Minden-Egy"-et a végső abszolútumot jelképezi számukra.

 Az ismeret útjára törekvő jógik szigorú aszkézise, vágy-, szeretet- és érzelemellenességük elleni reakció váltotta ki a 10. század óta elterjedt bhakti (odaadó szeretet) mozgalmakat. A bhaktik kifejezetten az istenség kegyelmében bizakodva reménykednek a moksában. Személyes, szerető és gondoskodó istenségben hisznek - többségük a visnuita szektákhoz tartozik -, aki az egész világot és világmindenséget irányítja, felette áll a személytelen univerzális léleknek és a dharmának. Caitanya Mahaprabhu, a hinduizmus 16. századi nagy reformátora például azt tanította, hogy a védikus szentírások és szertartások követésével, valamint a Hare Krisna mahamantra éneklésével bárkinek a szívében kifejlődhet az odaadó szeretet a személyes isten iránt. A Caitanya által képviselt irányzat követői ma a világszerte ismert Krisna tudatú hívők. Bhakti áhítatra az öröm, a lelkesedés, az extatikus táncok jellemzők. Az isteni kegyelem kérdésében kétféle álláspont alakult ki a bhakti mozgalmakon belül. Az első a macskaelmélet, mely szerint az istenség úgy óvja és vezeti a hozzá ragaszkodó hívót, mint ahogyan a macska szájába veszi és a veszélyes helyről elviszi kölykét. Ez az elképzelés kizárólag az istenség kegyelmétől teszi függővé az üdvösséget: az ember semmivel, még odaadó szeretetével sem vívhatja ki azt. A másik elméletet majomelméletnek nevezik, a legtöbb hindu ezt vallja magáénak: a hívő szeretetével és ragaszkodásával ugyanúgy közreműködik az üdvösség elérésében, mint ahogyan a kis majom is hozzájárul ahhoz, hogy anyja elvigye a veszélyes helyről, amikor átkulcsolja annak nyakát. A közreműködés az istenséghez való ragaszkodáson kívül magába foglalja a cselekedeteket és a rítusokat is. Az istenséget szobrok és képek formájában imádják, ám azt állítják, hogy ez nem bálványimádás, mert az ábrázolt formák mögött úgymond a valóságos istenséghez folyamodnak.

Az ortodox hinduizmus nagy hangsúlyt fektet a rítusokra. A hívő csak azután lép istene elé, ha A elvégezte az előírt tisztulási rítusokat, a lábmosástól kezdve egészen az egyes testrészeinek illatszerrel való bekenéséig. A szobrok lába elé virágot, vagy pénzt helyez, előadja kérését, vagy hódol az istenségnek. Gyakran himnuszokat énekelnek a templomokban, égőáldozatot mutatnak be, ételt és italt ajánlanak fel. Utána közösen elfogyasztják a felajánlott ételt. A brahmin - ha jelen van - részleteket olvas fel a védákból. De ha nincs jelen, ugyanezt megteheti minden "kétszerszületett" (a felső három kasztba tartozó) hindu férfi is.

A kétszerszületetteknek naponta háromszor kell magánáhítatot végezniük házioltáraiknál, isteneik képei előtt. A hívő először az "Om" mantrá és istene nevét ismételgeti, majd a Brahmannal való azonosságára összpontosít. Szertartásos mozdulatokat végez, vizet hint maga köré, megérinti teste különböző részeit, további mantra-idézeteket mond a védákból. A papok, családapák és szadhuk (aszkéták) áhítata ezenkívül különleges testhelyzeteket, légzésgyakorlatokat és egyéb jelképes mozdulatokat foglal magába.

A hindu ember élete négy állapotbeli szakaszra oszlik. Az első fázist az ifjúság, a tanulás évei képezik, a tanulónak legfőbb kötelessége tanulmányozni a védákat, tisztelni a születi és engedelmeskedni lelki tanítómesterének. A második fázis akkor kezdődik, amikor az ifjú családfenntartóvá válik. Ekkor gondoskodnia kell családjáról, amit csak úgy valósíthat meg, ha vagyont gyűjt. Ezért a hinduizmusban - a Nyugaton általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben - az anyagi javak gyűjtése is erénynek számít. A világtól való elvonulás csak az élet harmadik és negyedik szakaszában a remeteség és az aszkézis állapotában következhet be. Ha valaki gyermekeit felnevelte teljesítette családapai kötelezettségeit és figyelmét most már kizárólag a moksára, a szánszárából való szabadulásra kívánja összpontosítani, akkor el kell hagynia családját, hogy a remeteség magányában illetve az aszkézis gyakorlatai által mind jobban megtisztítsa gondolatait és érzelmeit. Az aszkéta számára már a legszigorúbb mértékben érvényesek az önmegtartóztatásra, a test sanyargatására vonatkozó előírások.

 

Reformkísérletek

Jóllehet a muzulmán hódítók számos hindut áttérítettek a Mohamed hitére, az iszlám nem befolyásolta látható módon a hinduizmus belső fejlődését. A kasztfelosztást tagadó eszmék a hinduk számára tisztátalanok voltak, ezért az ilyen jellegű reformkísérletekre a hinduizmuson belül nem volt lehetőség. A két vallás tanainak ötvözésére irányuló legjelentősebb mozgalom, a szikhizmus is rövid időn belül önálló - mind az iszlámtól, mind a hinduizmustól független - felekezetté fejlődött. A muzulmánok után - a 16. századtól - a keresztények kezdtek terjeszkedni Indiában. Hittérítőik igyekezetét - legalábbis a megtértek száma tekintetében - nem sok siker koronázta. A kereszténység egészen már módon hatott a hinduizmusra: belső megújulásra ösztönözte.

 

BRÁHMA SZÁMÁDZS. A reformkísérletek úttörője Rammohan Roj (1772-1833) nemcsak az ősi szanszkrit nyelvet ismerte, hanem megtanult arabul, héberül, ógörögül, latinul és perzsa nyelven, hogy eredetiben tanulmányozhassa a világvallások szent iratait. Tanulmányai során arra a meggyőződésre jutott, hogy a szent könyvek alapvető üzenetei - bármelyik vallást tükrözzék is - lényegében véve nem különböznek egymástól. Ezért hozta létre 1828-ban a Brahma-Szamadzsot (Teremtő Istenben Hívők Társasága) melyben a hinduistákat, a keresztényeket és a muzulmánokat akarta egyesíteni. Rammohan Roj vallása keresztény etikával átszőtt teizmus volt. "Miután sokáig és szüntelenül kutattam az igazságot - írja egy helyen - arra a következtetésre jutottam, hogy Krisztus tanítása tükrözi legjobban az erkölcsi alapelveket, és hogy Krisztus tanítását a gondolkodó ember jobban tudja alkalmazni, mint bármelyik más tant, amellyel megismerkedtem". Rammohan Roj azonban továbbra is hindunak tartotta magát. Kezdeményezésének csak a művelt, elit körökben volt nagy sikere. Halála után a Tagore család állt a mozgalom élére. A költő Rabindranath Tagore felismerve és elítélve a Brahma-Szamadzs elit jellegét, költészetében meleg szeretettel fordult az alsó kasztok tagjai és kasztonkívüli érinthetetlenek felé, ami az ortodox hinduizmus számára megbotránkoztató lépésnek számított.

 

ARJA-SZAMADZS. A Dajananad Szaraszvati  által 1875-ben alapított Arja-Szamadzs (Arják közössége) egészen más módon válaszolt a kereszténység kihívására. Dajanand a világtól elvonult brahmin volt, Rammohan Rojjal ellentétben nem kibékíteni igyekezett a hinduizmust a nyugati vallásokkal, hanem harcolt ellenük. Mozgalma a muzulmánná, vagy kereszténnyé vált hindukat próbálta visszatéríteni. Dajanand mottója a védákhoz való visszatérés volt. Ennek jegyében igyekezett gyökeresen megreformálni a hinduizmust. A védákban azonban éppen azt vélte felfedezni, ami azoknak a vallásoknak az alapvető jellegzetessége volt, amelyek ellen küzdött: az egyistenhitet. Védakommnetárjában megtartotta a hinduizmus lélekvándorlás hitét, de elítélte a bálványimádást, a kasztrendszert és az áldozatbemutatást.

RAMAKRISNA MISSZIÓ. Ramakrisna Paramahamsza (1834-1886) nem sokat törődött az intellektuális szintézissel, nem foglalkozott a szent iratok tolmácsolásával, ehelyett a bhakti misztikusok útját követte. Káli istennő papja volt. Misztikus rajongása akkor sem csökkent, amikor a vedanta filozófiával megismerkedve arra a meggyőződésre jutott, hogy nem számít ki milyen néven nevezi az istenséget. Azt állította, egy és ugyanaz az Isten van jelen Kaliban, Rámában, Krisnában - sőt Krisztusban és Mohamedben is. Amikor nemhindu vallásúakkal találkozott, szabadon alkalmazkodott azok öltözködési, táplálkozási és istentiszteleti hagyományaihoz. Számára csak az istenséggel való misztikus kapcsolat számított - a formákra nem fektetett hangsúlyt.

Halála után hűséges tanítványa, Vivekananda (1863-1902) vette át a mozgalom irányítását. Ő alapította meg az ún. Ramakrisna-Misszót, melynek tagjai Indián kívül is terjeszteni kezdték a hinduizmust. A kasztrendszerrel kapcsolatban kompromisszumos megoldást javasolt. Elfogadta annak létezését, de eltörölte a kaszthoz tartozás lelki kiváltságait. Azt állította, minden ember - tekintet nélkül arra, hogy tartozik-e valamelyik kaszthoz vagy sem - egyaránt felismerheti magában az istenséget és üdvösségre juthat. Ezzel a nemhinduknak is alkalmuk nyílt elfogadni az örök világtörvény vallását.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.