Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IV. Római Katolikus egyház

2010.10.18

2. Római Katolikus egyház

 

 

A katolikus egyház gyökerei az első pápának tartott Szent Péter apostolig nyúlnak vissza, aki a birodalmi fővárosban, Rómában létrejött keresztény közösség első lelki vezetője volt. A keresztények a Római Birodalomban gyakran üldözéseknek voltak kitéve (maga Péter is a Nero féle üldözésnek esett áldozatul), ám ez nem akadályozta az új vallás gyors terjedését. Az ún. konstantini fordulattal azonban a kereszténység a 4. századtól már államvallás lett és missziós lendületét az új barbár államok megtérítése felé irányította. A birodalom kettészakadása egyben előrevetítette az egyetemes kereszténység nyugati és keleti táborra való szakadását is. A nyugati egyház központja továbbra is Róma volt, a vezetői szerep és lelki hatalom - amely egyre inkább a világi hatalommal is párosult - a római pápa kezében összpontosult. Eredetileg az egész kereszténységet jelölő "katolikus" (egyetemes, általános) szó, fokozatosan a római pápához hűséges nyugati kereszténység jelzőjévé vált.

 A nyugati kereszténység egész Európában egyeduralkodó vallássá vált, s döntő módon határozta meg a földrész kultúráját. Később, az európai gyarmatosítás következtében az új földrészeken, főleg a spanyolok, a portugálok és a franciák által meghódított területeken - mindenekelőtt Latin Amerikában - vert mély gyökereket, de kiterjedt missziós tevékenysége folytán máshová is eljutott.

Mindig jellemző volt azonban a katolikus kereszténységre az állam és az egyház szoros kapcsolatának szorgalmazása, ami gyakran konfliktusokhoz és a papság elvilágiasodásához vezetett. Bár a 16. századi reformáció rendkívül nagy csapást jelentett az egyház számára, mert a szakadás ezúttal váratlanul jelent meg és darabokra tépte a nyugati kereszténységet, a megtépázott katolikus egyház képes volt saját belső reformjának végrehajtására, mely a 16. századi tridenti zsinaton nyert végleges megfogalmazást. A 18. századtól új szellemi irányzatok - racionalizmus, liberalizmus, materializmus, pozitivizmus, szocializmus - jelentek meg, melyekkel szemben, csakúgy mint a nemkatolikus vallásokkal szemben Róma sokáig merev, elutasító magatartást tanúsított (I. vatikáni zsinat). Ez a hozzáállás a második világháború után változott meg, amikor nyilvánvaló lett, hogy a dogmatikus merevség és hideg szertartásközpontúság a hívek tömegeinek eltávolodását okozza.

Az 1962 és 1965 között megtartott II. vatikáni zsinat újabb jelentékeny forduló volt. XXII. János pápa hívta össze, azzal a céllal, hogy az egyház megtalálja helyét a hagyományos értékeket egyre jobban leépítő világban. A zsinat megújította az egyház belső életét (a latin helyett a népnyelvet vezette be liturgiában), előtérbe helyezte a sokáig elhanyagolt Bibliát, foglalkozott a világi hívek apostoli tevékenységével, de nagy hangsúlyt fektetett a nemkatolikus keresztényekhez, a nemkeresztény vallásokhoz és az ateistákhoz való közeledésre is. Új lelkiségi mozgalmak (karizmatikusok, focolare) terjedek el. A lelkesedés később csökkent, polarizálódás alakult ki az egyfelől konzervatív, másfelől liberális rétegek között. A további reformokat sürgetők az egyház decentralizálását, a nők pappá szentelését, a cölibátus megszűntetését, a pápai hatalom csökkentését követelik. A tanítóhivatal - II. János Pál pápa irányításával - viszont arra figyelmeztet, hogy a "zsinat talajából túlkapások és elferdülések nőttek ki, melyek veszélyeztetik az egyház egységét".

A megkereszteltek számát tekintve ma a katolikusok alkotják a világ legnépesebb egyházát. A hitüket valóban gyakorló, rendszeresen templomba járó, ún. gyakorló katolikusok azonban kisebbségben vannak, sokkal nagyobb azoknak a száma, akiket a keresztségen kívül semmilyen egyéb kötelék nem fűz a katolikus egyházhoz.

 

Szolgálatok az egyházban

 A katolikusok hite szerint az egyházat maga Jézus alapította azzal a céllal, hogy üdvözítő művének folytatója legyen. Minden megkeresztelt hívő tagja az egyháznak, "Krisztus misztikus testének", de ahogyan a test különböző szervei különböző feladatokat teljesítenek, úgy az egyházban is megkülönböztetjük a szolgáló papságot, azaz a hierarchia tagjait és a laikus vagy világi híveket. A katolikus tanítás szerint ez a felosztás is Jézustól származik, mert ő bízta meg apostolait, hogy vezessék az egyházat. Az apostolok elhatározása után kézfeltétellel fölszentelt utódaik, a püspökök örökölték a megbízást. A mai püspökök ennélfogva a tizenkét apostol jog szerinti utódai. Ezt nevezik a katolikusok az apostoli utódlás elvének.

Az egyes egyházközségek élén a papok állnak. Ők mutatják be a templomokban a szentmiseáldozatot, lelkipásztori teendőket végeznek, kiszolgáltatják a szentségeket. A többi egyházközségből álló egyházmegyét a püspök kormányozza. Ő szenteli fel a papokat, és mint az apostolok utódja, őrködik a katolikus tan tisztasága felett. A több egyházmegyéből álló egyháztartományt érsek irányítja. Az egyes országok püspöki karának élén pedig érsek vagy bíboros áll. Mindannyian szigorú engedelmességgel tartoznak Róma püspökének, Péter utódjának, a pápának, akit mindig a bíborosi testület tagjai közül választanak maguk a bíborosok.

A római püspök, vagyis a pápa tisztsége számos ellentmondást váltott ki a történelem folyamán. Míg egyesek az Isten és az emberek közötti közbenjárót látták benne, mások egyenesen antikrisztusnak bélyegezték. A katolikus egyház tanítása szerint a pápai szolgálatot Jézus alapította, amikor Pétert tette meg "kősziklának", melyre egyházát építi, neki adta a mennyország kulcsait, őt bízta meg azzal, hogy legeltesse nyáját. És mivel Péter Róma első püspöke volt, az apostoli utódlás elve alapján utódai is ugyanazt a hatalmat birtokolják, amellyel ő rendelkezett.

A pápai primátus és tévedhetetlenség dogmáját azonban csak az I. Vatikáni Zsinat (1869-1870) fogalmazta meg, a katolicizmus bírálói szerint azzal a céllal, hogy a pápaság világi hatalmának elveszítése után megőrizze a hívek feletti lelki hatalmat. Az I. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a pápai primátus egyrészt közvetlen a püspöki hatalmat jelenti az összegyház felett, másrészt különleges karizmával, tévedhetetlenséggel jár, amely lehetővé teszi a római püspök számára, hogy hit és erkölcsbeli kérdésekről szóló hivatalos megnyilatkozásai tévedésmentesek legyenek. Mivel dogmáról van szó, a katolikus hívek kötelesek hinni benne.

 

Katolikus istentisztelet

A katolikus istentiszteletben központi helyet foglal el a szentmiseáldozat, mint ünnepélyes megemlékezés Jézus Krisztus áldozatáról. A visszaemlékezés úgy történik, hogy az egyház kultikus cselekedettel azt teszi, amit maga Jézus tett az utolsó vacsorán: engedelmesen elfogadta saját halálát, meghirdette az áldozat üdvösségszerző erejét és a tanítványokhoz fordulva átnyújtotta nekik a kenyeret és a bort, mint testének és vérének szimbólumait. A katolikus egyház hite szerint a szentmisében mindig megújul (de nem ismétlődik) a keresztáldozat.

A szentmise két fő részből áll. Az ige liturgiájából és az eukarisztia liturgiájából. Az ige liturgiája keretében a pap először üdvözli az egybegyűlt híveket, majd bűnbánatra hívja fel őket. A bűnbánat és a hívek könyörgése (ima) után következnek a Bibliából való olvasmányok, majd a prédikáció. Ezután kerül sor az eukarisztia liturgiájára. A pap fölemeli a kenyeret (ostya) és a kehelyben levő bort, majd elismétli azokat a szavakat, melyeket Jézus mondott az utolsó vacsora alkalmával: "Ez az én testem, mely értetek adatik. Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."  Ez a szentmise legünnepélyesebb pillanata: a kenyér és a bor lényege Krisztus testévé és vérévé változik át. A külső színek ugyan megmaradnak, de az átváltozás megtörténik. A hívek ezt követően előremennek az oltárhoz, ahol a pap kezéből átveszik az ostyát. Ezt nevezik a katolikusok szentáldozásnak. Mivel Krisztust fogadják be, lelkük megtelik kegyelemmel, Isten szeretetével, az egység-érzéssel. A templomokban minden nap van szentmise, de a hívő csak a vasárnapi és az ünnepi liturgián köteles részt venni.

Fontos szerepet töltenek be az egyház életében a szentségek is, amelyek segítségével az ember fel tudja fedezni mindennapi életében a megváltás titkát. A katolikus egyház hét szentséget ismer:

 

- Keresztség. A keresztségbe való beavatás szentsége. Általában nem sokkal a születés után kerül rá sor, ami miatt sokan egyszerűen "beleszületnek" a katolicizmusba és nem követelik meg tőlük a Krisztus melletti személyes döntést.

- Bérmálás. A hívők általa részesülnek a Szentlélek kiáradásában, s mint az apostolok az első pünkösd napján, ők is különleges erőt kapnak, hogy tanúságot tegyenek Krisztusról és hogy hitben, szeretetben építsék az egyházat.

- Eukarisztia, vagy oltárszentség. Az eukarisztiához járuló hívek Krisztus testét és vérét veszik magukhoz. Erre minden szentmise lehetőséget biztosít számukra.

- Betegek kenete. Csak súlyos betegeknek, vagy életveszélyben levő személyeknek szolgáltatják ki. A pap kezeit a betegre helyezve imádkozik és megszentelt olajjal megkeni a beteg homlokát és kezét.

- Egyházirend. Ezt a szentséget a püspök szolgáltatja ki papszenteléskor, kézrátétellel és fölszentelő imával. Az egyházirendet a katolikus egyházban csak férfiak vehetik fel. Fontos velejárója a cölibátus, melynek kötelezettsége azonban nem vonatkozik a keleti szertartású római katolikusokra.

- Házasság. A házasság intézménye a katolikus egyház tanítása szerint felbonthatatlan és természeténél fogva az életadásra irányul. Az egyház tiltja a mesterséges fogamzásgátló szerek használatát, az abortuszt pedig főbenjáró bűnnek tekinti. A gyakorló katolikusok általában családközpontúak, a sokgyermekes családot sokan sajátságos ideálnak tekintik.

 

A szentek tisztelete

A katolikus egyházban az ősi keleti egyházakhoz hasonlóan különleges szerep jutott a szentek tiszteletének. Az egyház tanítása szerint ugyanis a hívők közösségét nemcsak a még életben levő hívek (küzdő vagy zarándok egyház) alkotják, hanem az elhunyt testvérek is, akik vagy a tisztítótűzben tisztulnak bűneiktől (szenvedő egyház) vagy Isten jelenlétében élvezik a mennyei boldogságot (megdicsőült egyház). Az egyház történelme során mindig voltak olyan szentéletű férfiak és nők, akik valamilyen erényt hősi fokon gyakoroltak és életüket csodák kísérték. Az ilyeneket hivatalosan is szentté avatták, hogy életük követendő példaként álljon a keresztények előtt. A hivatalos álláspont szerint ezeket a szenteket különleges tisztelet - de nem az Istennek kijáró imádat - illeti meg.

Megkülönböztetett helye van a szentek tiszteletében Jézus anyjának, Máriának. Tisztelete a szenteknek kijáró tisztelet és az Istent megillető imádat között foglal helyet. A középkortól kezdve a Mária kultusz egyre nagyobb méreteket öltött és a katolikus egyház dogmákat fogalmazott meg róla. Ezek szerint Mária istenanya, aki szűzi módon foganta és szülte meg Jézust. Egész életében szűz maradt, s férjével, Józseffel Jézus születése után sem élt házaséletet. Mária szeplőtlen fogantatásának dogmáját 1854-ben fogalmazta meg az egyház. A dogma értelmében Mária, Jézus érdemeire való tekintettel fogantatása pillanatától kezdve mentes volt mind az áteredő, mind a személyes bűntől. A protestánsok ezt nem tudják összeegyeztetni a megváltás általános szükségességének tanával.

A szentek tisztelete és a Mária tisztelet gyakran népies elferdüléseket okoztak. A II. vatikáni Zsinat óta a katolikus egyház - anélkül, hogy tanítását módosította volna - a mérsékelt, kiegyensúlyozott Mária tiszteletet szorgalmazza, melyben a Szűzanya az Istennek való tökéletes engedelmesség példaképeként áll a hívő előtt.

 

Sokféleség az egységben

A katolicizmus rendkívül gazdag lelkiségi hagyományokkal rendelkezik, amely az aszkézisben, a szerzetesrendekben, a laikus megújulási mozgalmakban találta meg különféle kifejezési formáit. De a népies vallásosság, az új tartalommal telített pogány hiedelmek és hagyományok is termékeny talajra találtak itt. a szigorú központi irányítás mellett éppen ez a régebben megtűrt, ma már szorgalmazott sokféleség tette lehetővé a katolicizmus számára a 16. századi reformáció után az egység fennmaradását. Ami a protestantizmusban általában szakadásokat és új felekezeteket hoz létre, az a katolicizmusban az egyház keretein belül működő új lelkiségi mozgalmakat szül.

 A szerzetesrendek például leginkább lelki vagy erkölcsi válsággal terhes időkben jelentek meg, s szakadások előidézése helyett mintegy belülről újították meg az egyházat. A katolikus szerzetesek általában szerzetei közösségben, kolostorban vagy rendházban élnek, életüket három fogadalom (szüzességi, szegénységi és engedelmességi) irányítja. Sok tucatnyi ismeret, aktív rend működik, legjelentősebb a benedekrendiek, a ferencesek, a domonkosok és a jezsuiták.

A benedekrendieket nursiai Szent Benedek (480-547) alapította. A mérsékelt aszkézis és az "ora et labora" (imádkozzál és dolgozzál) elv alkalmazása jellemző. Szent Benedek regulája (a rend alapszabálya) hosszú ideig a nyugati szerzetesi életnek irányt mutató törvénykönyve maradt. A ferencesek kolduló rendjének alapítója Assisi Szent Ferenc (1182-1226) volt, aki az evangéliumi szegénységhez, testvériséghez, egyszerűséghez, imádságos lelkülethez igyekezett visszavezetni követőit. Későbbi reformok következtében, a Szent Ferenci szegénységi ideál gyakorlati megvalósításáról kialakult viták miatt az eredeti Kisebb Testvérek rendjéből kiváltak az ún. konventuálisok, majd a kapucinusok. Mindhárom ferences rend egyaránt foglalkozik igehirdetéssel, missziós és lelkipásztori munkával, de tudományos és oktató tevékenységet is folytatnak. A Prédikáló Testvérek vagy domonkosok rendjét Szent Domonkos (1170-1221) alapította a katolikus tan eretnekektől való védelme és a hitterjesztés céljával. A ferencesekhez hasonlóan a domonkosok is kolduló rend, de a szegénységet nem hangsúlyozzák annyira, mint Szent Ferenc. A hangsúlyt a kontemplációra, a tanításra, a prédikálásra, a missziós munkára helyezik. Soraikból került ki Aquinói Szent Tamás, Nagy Szent Albert, Ekkhart mester. A jezsuiták rendjét, vagy Jézus Társaságot Loyolai Szent Ignác alapította 1540-ben, a protestáns reformáció elleni küzdelem céljával. Tanult, jól szervezett papi rend, melynek tagjai Szent Ignác Lelkigyakorlatain nevelkednek. A hatalom a renden belül kifejezetten centralisztikus, a jezsuiták kapcsolatai Rómával szorosak. Nagy hangsúlyt fektetnek a missziós tevékenységre, a tanításra, a teológiai kutatásra, a tudományos munkára. Ellenségeik 1773-ban elérték, hogy Róma feloszlassa őket, de 1714-től ismét hivatalosan működhetnek.

A szerzetesrendeken kívül jelentősek a laikus lelkiségi mozgalmak, melyek közül a karizmatikus megújulást kell kiemelnünk. Ez a mozgalom a 60-as évek végén jött létre a protestáns pünkösdisták hatása alatt, akik azt hirdették, hogy a hiteles kereszténységnek az Újszövetségben olvasható apostoli gyakorlatokhoz (Szentlélek vezetése, "nyelveken való beszéd", csodálatos gyógyítások) kell visszatérnie. A katolikus karizmatikusok elfogadták a pünkösdisták megtérésére/megújulásra való felszólítását, de nem voltak hajlandóak lemondani a pápával és a katolikus egyházzal való egységről. Számos csoportjuk van világszerte, Istennek átadott életet élnek, egyes közösségeikben igen erős a Mária-tisztelet. Jelentős mozgalom az olasz Chiara Lubich által alapított fokoláre (Mária műve), de vannak katolikus családmozgalmak, értelmiségi, ifjúsági, szakmai mozgalmak, nem beszélve a katolikus pártokról.

A modern katolicizmus nagy hangsúlyt fektet a sokféleség az egységben elv megvalósítására, s ezen belül az inkulturációra, azaz a kereszténységnek a különböző helyi kultúrákba való beépítésébe, amitől missziós eredményeket remélnek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.