Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


III. Judaizmus: A kiválasztott nép vallása

2010.10.02

Judaizmus:

A kiválasztott nép vallása

 

A zsidók az ókorban jelentéktelen, kis népnek számítottak. Hatalmas birodalmak - Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia, később pedig a hellenista államok - vették körül, hajtották többször uralmuk alá őket. Jellegzetes egyistenhívő vallásuk azonban, amely az Ábrahámnak adott ígéretre, a sinai hegyi kinyilatkoztatásra és a mózesi törvényre épült, s amely a babiloni száműzetés idején, a Kr.e. 6. században kapta meg végleges formáját, ellenállt a sokistenhívő, bálványimádó környezet nyomásának. De hasonló volt a helyzet később is, amikor a zsidók éppen a judaizmusból született két nagy világvallás képviselői - a keresztények és muzulmánok - között éltek szórványban. Sem az üldözések, sem a teológiai érvelések nem tudták eltűntetni belőlük a kiválasztottség makacs tudatát.

 

1. Az Ószövetség vallása

A zsidók vallása kezdettől fogva szigorú, következetes monoteizmus volt. Kr.e. 2000 körül keletkezett, amikor a Mezopotámiában élő Ábrahám, a zsidó nép ősatyja Isten üzenetét vélte felfedezni bensőjében. Egy hang arra szólította fel őt, hogy fordítson hátat a mezopotámiai életmódnak és vallásnak és hozzátartozóival együtt hagyja el hazáját. Az isteni hang megígérte neki, hogy az "Ígéret földjét" fogja birtokolni és "nagy sokaság atyja lesz". Ábrahám engedelmeskedett a felszólításnak és Kánaánba, a Földközi-tenger partján fekvő, "tejjel-mézzel folyó" országba vonult. Halála után az ígéret fiára, majd utódaira szállt. A Biblia részletesen beszámol a zsidó ősatyák - Ábrahám, Izsák, Jákob - szembefordulásáról a kánaánita népek vallásával. A pogány istenek általában természeti erőket személyesítettek meg, de az emberekhez hasonlítottak. Ábrahám és utódai viszont egyetlen, transzcendens, öröktől fogva létező, hűséges, szerető Istent imádtak, aki maga is szeretetet, hűséget és a pogányokétól sokkal magasabb rendű erkölcsi ideálok megvalósítását kérte követőitől.

 

A Tóra

Ábrahám utódai Kr.e. 1700 körül Egyiptomban kerestek menedéket a nagy kánaáni éhínség elől. A szemita eredetű hikszosz fáraók uralma alatt (Kr.e. 1750-1580) jó sorsuk volt, hisz maguk is szemita eredetűek voltak, ám amikor új, egyiptomi dinasztia került a trónra, helyzetük megváltozott, megvetett, nemkívánatos idegenekké változtak és rabszolgamunkára fogták őket. Kr.e. 1300 körül került sor az Egyiptomból  való kivonulásra. Az időközben megszaporodott nép Mózes vezetésével hagyta el a Nílus völgyét. Céljuk az Ábrahámnak ígért ország, Kánaán volt. Útban az Ígéret földje felé évtizedekig vándoroltak a Sinai félsziget kopár, sivatagos vidékein. E vándorlás központi eseménye az Ábrahámmal kötött szövetség megújítása és kibővítése volt, melynek keretében Mózes átadta a népnek az Istentől kapott törvényt.

A Törvény vagy Tóra Mózes öt könyvében maradt fenn, amely az Ószövetség szerves részeként nemcsak a zsidók, hanem a keresztények és a muzulmánok számára is szentírást képez. Mózes első könyve (Teremtés) foglalkozik a világ és az ember Isten által történt teremtésével, az első emberek sátán által történt megkísértésével és bűnbe esésével, majd a zsidó nép ősatyáinak (Ábrahám, Jákob, József) történetével. A többi négy (Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv) először a Mózes vezette nép Egyiptomból való kivonulását és a sinai szövetségkötést írja le, de javarészt erkölcsi és liturgiai előírások gyűjteménye. Az újabb szövetség értelmében Izrael végérvényesen Isten választott népévé válik. Isten a nép uralkodója, s kötelezi magát, hogy megmenti Izraelt  minden bajtól, amennyiben az izraeliták hűségesek maradnak hozzá és teljesítik a Törvényben vállalt kötelezettségeket.

Az írástudók később összeszámolták, hogy a Tórában 613 olyan parancsolat van, amelyet a választott nép tagjainak teljesíteniük kell. A legfontosabb, hogy csak az egyetlen Istent, az Urat (Jahve) szabad imádni, de faragott szobrot vagy képet nem szabad róla készíteni. Ezután következik a szombat törvénye: "Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned". A szombat az istentisztelet, az Isten törvényéről való elmélkedés napja lett. A többi parancsolat nagyrészt a többi világvallásban is megtalálható erkölcsi előírásokból áll (Tiszteld apádat és anyádat; ne ölj; ne törj házasságot; ne lopj; ne tégy hamis tanúbizonyságot; ne kívánd embertársad házát stb.), másrészt a részletesen kidolgozott istentiszteleti szabályokra vonatkozik, melyeket eleinte a szövetség sátrában, később a Salamon által épített jeruzsálemi Templomban alkalmaztak.

 

A Templom és a próféták

A pusztában vándorló izraeliták végül Mózes utóda, Józsue vezetésével hódították meg az Ígéret földjét. A honfoglalást követő első két évszázad során (Kr.e. 1200-1030) törzsszövetségben éltek. A törzsek élén Józsue utódai, a bírák álltak, akik időnként fegyverrel védelmezték a mózesi törvényt a sokistenhivő és bálványimádó kánaánita őslakosság időnként felerősödő nyomása ellen. Már ebben az időszakban előtérbe került a Törvény és a pogány hatások beszivárgása közötti ellentétből fakadó hűség-hűtlenség probléma, mely egész története során végigkísérte a zsidó népet. Mindaddig amíg hűségesek voltak a Törvényhez, jólétben, békében éltek, mihelyt azonban engedtek a bálványimádás kísértésének, erkölcsi hanyatlás, széthúzás, háborús veszély zúdult rájuk.

A bírák kora Kr.e. 1030-ban, az első király, Saul trónralépésével ért véget. Sault Dávid (Kr.e. 1010-970), Dávidot fia, Salamon (Kr.e. 970-930) követte. Dávid és Salamon uralma képezte az izraelita királyság fénykorát. Salamon nevéhez fűződik a jeruzsálemi Templom építése. Ezzel Jeruzsálem lett a zsidó vallás kultikus központja. Ők irányították a kultuszt, ők mutatták be a nép nevében a mózesi törvény által előírt áldozatokat. A pogány szentélyekkel ellentétben itt nem volt szobor, mert az igazhitű zsidók viszolyogtak minden olyan próbálkozástól, mely az egy és igaz Isten ábrázolására irányult. Salamon halála után a hanyatlás időszaka következett. Az ország két részre szakadt. Az északi országrész az asszir terjeszkedésnek esett áldozatul: a lakosságot deportálták, helyükre más vidékekről származó pogányokat telepítettek. A déli országrész, Jeruzsálemmel, mint fővárossal, ellenállt ugyan az asszír nyomásnak, de a babiloninak már nem. A zsidó nép hite szerint a Törvénytől való eltávolodás okozta, hogy a déli országrész, Judea is megbukott: Kr.e. 586-ban a babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a Templomot és a lakosság nagy részét száműzetésbe hurcolták Babilonba.

A királyság idején bontakozott ki a próféták mozgalma, mely jellegénél, szerepénél és hatásánál fogva elválaszthatatlan a zsidó vallástól. A próféták olyan szent emberek voltak, akik szenvedélyesen ragaszkodtak a mózesi Törvény szelleméhez, s mint ilyenek, az erkölcsi-vallási hanyatlás időszakaiban Isten szócsöveiként működtek a nép körében. A próféták nem polemizáltak, nem érveltek, nem bizonygatták álláspontjuk helyességét, hanem egyszerűen kétségbevonhatatlan autoritással isteni üzenetét adták az embereknek: Ha Izrael nem tér vissza a mózesi Törvény szelleméhez, ha nem hagy fel a külföldi bálványok tiszteletével, akkor elengedhetetlenül büntetés fog rázúdulni. Izajás, Jeremiás és a többi próféta jövendölései a Templom lerombolásával és a babiloni száműzetéssel teljesedtek be.

 

A második Templom kora

A száműzetés fordulópontot jelentett. Mindenekelőtt a prófétai igehirdetés hangulata változott meg. A száműzetés prófétái természetesen már nem figyelmeztettek, hanem vigasztaltak és buzdítottak. Jeruzsálem romokban áll, mondották, a nép megkapta méltó büntetését, de még nincs minden veszve, mert Isten kész megkegyelmezni a "hűséges maradéknak", kész visszavezetni őket Jeruzsálembe és megújítani a szövetséget. Csak az a fontos, hogy az izraeliták ezúttal hűségesek legyenek hozzá. De a hűség alatt most nem a templomközpontú kultuszhoz való ragaszkodás értendő, hanem az, hogy a hívek a szívükben imádják Istent, hogy ne csak tiszteljék, hanem a gyakorlatban is megvalósítsák a Tóra parancsolatait. Ez az új hozzáállás képezte a zsinagóga-rendszer alapját is. Mivel a jeruzsálemi Templom romokban hevert, a Babilonba száműzött zsidók zsinagógáknak nevezett imaházakban gyűltek össze közös imára és a Tóra tanulmányozására. Erről a második Templom felépítése után sem mondtak le, lehetővé téve a Jeruzsálemen kívül élő zsidóknak is, az istentiszteletei gyülekezéseket.

Ebben a korszakban bontakozott ki a messianisztikus várakozás. Most, hogy a királyság intézménye megszűnt létezni és Istennek a dávidi dinasztiával kötött szövetsége nem hozott látható gyümölcsöket, a zsidók az eljövendő messiás-király országlásába kezdték vetni reményüket. Úgy hitték, hogy az eljövendő messiás Dávid nemzetségéből fog származni és Isten földi helytartójaként helyreállítja majd a dávidi nagybirodalmat, az igazságosság, a jólét, a boldogság, győzelmének országát.

A babiloni fogságból hazatérő zsidók hamarosan újjáépítették a jeruzsálemi Templomot, felszentelték azt és a helyreállították benne az istentiszteletet. A száműzetés keserű tapasztalata arra tanította meg őket, hogy most még jobban ragaszkodjanak hitükhöz és minden téren különüljenek el a pogányoktól, nehogy ismét a bálványimádás hatása alá essenek. Visszatérésüket Círusz, a perzsák új, Babilon helyére lépő világbirodalmának uralkodója tette lehetővé. A perzsa uralom Kr.e. 536-tól 332-ig tartott Palesztinában. Nagy Sándor hódításai után a környező népekhez hasonlóan a zsidók is a hellenista államok fennhatósága alá kerültek, amelyek mindenáron hellenista kultúrát igyekeztek érvényesíteni. Judeában ez a politika heves lázadást váltott ki. Kr.e. 140-ben az ország ugyan felszabadult, de Kr.e. 63-ban ismét pogány - ezúttal római - megszállás alá került.

A római uralom idején jelent meg Jézus és a kereszténység, ami újabb jelentős fordulópontot jelentett a zsidók életében és egyszersmind az egész világon elterjesztette hitük elemeit. Jézus elfogadta a Tóra tanítását, de a törvényekhez való merev ragaszkodás helyett a szeretetparancsolatot helyezte előtérbe. Amikor a zsidók megtudták, hogy követői a megígért messiásnak tekintik őt, tömegesen szegődtek nyomába, abban reménykedve, hogy vezetésével kiűzik a rómaiakat és helyreállítják a dávidi királyságot. Jézus azonban nem vállalta ezt a szerepet. S  mivel a zsidók nem szenvedő, hanem győzedelmeskedő messiást vártak, hátat fordítottak neki. Ezért történt, hogy az, ami a keresztények számára a hit és a történelem központi eseménye lett, az a zsidók szemében csak egy mellékes epizód, egy "hamis próféta" kicsit elhamarkodott kivégzése volt és maradt. A kereszténység nyitása a pogányok felé végérvényesen szétválasztotta egymástól a két vallást. A keresztény apostolok nem követelték meg a pogány megtérőktől a zsidó törvények betartását, ehelyett Jézus követésére kötelezték őket. A judaizmuson belül a hangsúly - különösen a Róma elleni lázadás kudarca után - a hagyomány megőrzésére terelődött.

 

2. Talmudai judaizmus

 A zsidók nyílt lázadása Róma ellen három évtizeddel Jézus keresztrefeszítése után robbant ki. A római légiók Kr.u. 70-ben elfoglalták Jeruzsálemet, kifosztották a második Templomot is. A legionáriusok a foglyul esettek tízezreit feszítették keresztre. A megmaradottak nagy többsége más országokba menekült, sokan rabszolgasorsra jutottak. Ezzel kezdetét vette a zsidók újabb, közel két évezreden át tartó száműzetése.

De már Kr.u. 80 körül újra létrejött a főtanács, a zsidó nép vallási és világi vezetősége, melynek élén a "naszi" (fejedelem) állt, akit a római kormányzat is elismert és pátriáka címmel ruházott fel. Ő volt a legilletékesebb személy a mózesi törvény (Tóra) magyarázásában, hatásköre nemcsak a Palesztinában maradt zsidóságra, hanem az egész diaszpórára kiterjedt. Úgy tűnik, hogy e viharos korszak vallási tanítói tisztában voltak azzal, hogy a judaizmus csak akkor maradhat fenn, ha a mózesi Törvény mellé rendszerbe foglalják az addig csupán tanítóról tanítóra, szájhagyomány útján terjedő ún. "szóbeli törvényt" is, amely a szentírási előírások részletes és bonyolult magyarázatát foglalta magába. Mivel nem új tanról, hanem a mózesi törvény voltaképpeni magyarázatáról van szó, Misnának (ismétlés) nevezték el. A 3. század hittudósai azonban már ugyanolyan tisztelettel vitatkoztak róla, úgy próbálták értelmezni, mint ahogyan elődeik - a Misna összeállítása alkalmával - magához a Tórához viszonyultak. Eszmefuttatásaikat, következtetéseiket, tapasztalataikat szintén írásba foglalták és Gemara (Befejezés) néven hozzácsatolták a Misnához. A kettő együtt alkotja a Talmudot.

Maga a Talmud szó tanítást jelent. A gyűjteményben a laikusok számára szinte teljesen rendszerezhetetlennek tűnő zűrzavar uralkodik. Hol egyik, hol másik szerző magyarázata kerül előtérbe. Előfordul, hogy a különböző irányzatokat képviselő kommentátorok szinte vitatkoznak egymással. Találkozunk itt bibliai törvénymagyarázatokkal, azok kiegészítésével, de találkozunk színes elbeszélésekkel, didaktikus állatmesékkel, sőt még sikamlós történetekkel is.

A Talmud funkcionális jellegű könyv. Egy száműzetésben élő és pusztulás veszélyével farkasszemet néző nép vallási kézikönyve, mely az új körülményekhez alkalmazkodva szabályozta a hívők viselkedését és ezzel konzerválta a judaizmust. Mivel a Templom lerombolása miatt az áldozati szertartásokra és a papokra vonatkozó mózesi parancsolatok egyharmada gyakorlatilag alkalmazhatatlanná vált, a Talmud még jobban előtérbe helyezte az Isten és az ember közötti szermélyes kapcsolat szükségességét. A hívőnek most már nincs alkalma a Templomba való zarándoklattal, templomi áldozatbemutatással közeledni Isten felé. Nem tehet mást, csak Isten kegyelmében bizakodhat. De csak azok a személyek létesíthetnek Istennel bensőséges kapcsolatot, akik minden tekintetben alávetik magukat a Törvény megtartható rendelkezéseinek, lemondanak saját akaratukról és Istennek a Törvényben (és a Talmudban) kinyilatkoztatott akaratának engedelmeskednek.

A talmudi judaizmus az akkori világ minden táján élő zsidósághoz eljutott és kötelező érvényűvé vált a hívek számára. A Tórát magyarázó és kiegészítő aprólékos előírások betartása lett az elkövetkezendő századokban a zsidó ember legfontosabb kötelessége. A szabályokhoz való görcsös ragaszkodás megmerevítette és elszigetelte a judaizmust, de egyben fenn is tartotta, biztosítva a szórványban élő közösségek vallási-szellemi egységét és hatékonyan akadályozva az asszimilálódást.

 A Félhold árnyékában

A Palesztinában maradt izraeliták idővel Bizánc fennhatósága alá kerültek. Az immár keresztény császárok céltudatosan elnyomták őket. Bizánc után következett az iszlám uralom. Mohamed és utódai ugyanolyan bánásmódban részesítették az uralmuk alatt élő zsidókat, mint a meghódított keresztényeket: nem bántották őket, de különleges adókat fizettettek velük, nem engedélyezték nekik új zsinagógák építését és külön városnegyedekbe kényszerítették őket. Ennek ellenére a muzulmán iga sohasem nehezedett olyan erősen a zsidókra, mint a későbbi keresztény uralom.

A muzulmán országokban működő judaista hittudósoknak alkalmuk volt megismerni az arab nyelvet, az arab kultúrát, sőt egy évezreddel a hellinizmus fénykora után az iszlám kultúra közvetítésével megismerkedtek a görög filozófiával is. Mindezek az új ismeretek továbbfejlesztették a judaizmus teológiáját. A 9. századtól kezdve már filozófus-teológusok ültek Mózes székében, akik továbbra is tiszteletben tartva a hagyományt, már logikus-filozófiai okfejtéssel próbálták magyarázni hitüket. A középkori zsidó filozófia legnagyobb alakja Mose ben Maimon, azaz Maimonidesz (1135-1204) volt. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy az ógörög filozófia - mindenekelőtt az arisztotelianizmus - nincs ellentétben Izrael ősi hitével. Maimonidesz úgy vélte, hogy a filozófiai spekuláció a misztikus megismerés elengedhetetlen lépcsőfokát képezi. A kereszténységet és az iszlámot két olyan szükséges rossznak tartotta, amelyeket a választott népnek végig kell szenvednie, hogy eljusson a megváltásig, a dicsőséges messiás birodalmáig és a halottak feltámadásáig. Ellenfelei azonban szemére vetették, hogy nem hangsúlyozta eléggé Izrael kiválasztottságát és ezzel tulajdonképpen közeledett mind a kereszténység, mind az iszlám felé.

 

A gettók népe

A 11. századtól kezdve a zsidóság szellemi központja a keresztény Európába tevődött át. A zsidók már az ókortól kezdve, de különösen a korai középkor századaiban tömegesen telepedtek az európai országokba. A Pireneus félszigeten az ún. szefárdok, Közép- és Kelet-Európa országaiban pedig az askenázi zsidók éltek. 

A szefárdok sorsa Spanyolországban és Portugáliában akkor fordult rosszra, amikor a keresztények kiűzték innen a muzulmán mórokat. A 14. században már erőszakkal igyekeztek keresztény hitre téríteni őket. Ekkor jött létre az ún. marranók rétege. Olyan zsidókról van szó, akik látszólag áttértek a katolikus vallásra, de csak azért, hogy megszabaduljanak az üldöztetéstől. Titokban továbbra is őseik vallását gyakorolták és amikor lanyhult az üldözés ereje, nyíltan visszatértek ahhoz. E látszat-keresztények miatt hozták létre a hitbuzgó spanyol uralkodók az inkvizíció intézményét (1478). A további tisztogatás eredményeként a spanyol állam 1492-ben minden meg nem keresztelt zsidót kiűzött az ország területéről. A szefárd zsidók ekkor Észak-Afrikában, Palesztinában és a Török birodalom északi részén kerestek menedéket.

Közép- és Kelet-Európában az askenázi zsidók éltek, akik a német és héber nyelv keveredéséből keletkezett jiddis nyelvet beszélték. Német és osztrák területeken ők is gyakori üldöztetéseknek voltak kitéve. Helyzetüket a protestáns reformáció sem változtatta meg. Közép-Európából már a középkorban sok zsidó menekült Lengyelországba, mert az ottani katolikus uralkodók vallási türelmességükről voltak nevezetesek. A nyugat-európai zsidósághoz viszonyítva a lengyel zsidók sorsa összehasonlíthatatlanul jobb volt. A zsidók azonban a 14. századtól kezdve Európa szinte minden országában külön városnegyedekben - gettókban - voltak kénytelenek élni és ruházatukon valamilyen külső jellel voltak kötelesek mutatni, hogy nem tartoznak a keresztények közé. Csak meghatározott foglalkozásokat űzhettek és nem utazhattak szabadon.

 Az európai zsidóságon belül a középkortól kezdve sajátságos miszticizmus jelent meg. az egyik legjelentősebb misztikus mozgalom a Kabbala volt, mely a spanyol földön alakult ki a 13. században. Képviselői a Bibliában és a Talmudban titokzatos, nem mindenki számára érthető tanításokat kerestek. A kabbalizmus fő művét, a Széfer ha Zohárt Leonei Mózes rabbi (1250-1305) állította össze. Ez a könyv egyesek szerint a Tóra és a Talmud után a legnagyobb hatást gyakorolta a judaizmusra. Az Istennel való kapcsolat gyakorlatiassága itt felülkerekedik a zsidó rabbik száraz szertartásközpontúságán és törvényeskedésén. Ugyanakkor a Széfer ha Zohár és általában a kabbala a zsidóságtól idegen gyakorlatokat - számmisztikát, asztrológiát, babonás demonológiát - is magába foglalt. Eredetileg kabbalista volt a Portugáliából török területre menekült Káró József (1488-1575), a nevezetes Sulhán Áruk (Terített asztal) szerzője, aki a zsidó szertartásokra fektette a főhangsúlyt. Könyvében megtalálhatók mindazok a szabályok és szertartások, amelyek a Talmud összeállítása utáni korokban teret hódítottak a zsidó istentiszteletben. A Sulhán Árukot az egész világ zsidósága kötelező életszabályként fogadta el.

A 18. századi Lengyelországban jelentkezett a haszidok (jámborok) misztikus mozgalma. A haszidizmus megalapítója Izrael Baal Sem Tov (1700-1760) azt hirdette, hogy Istennel misztikus kapcsolatot lehet és kell kialakítani. Bár a talmudi intellektualizmushoz ragaszkodó ortodox zsidó rabbik mindenáron akadályozni próbálták terjedését, a haszidizmus a kelet-európai zsidóság egyik legjellegzetesebb vonásává vált. A haszid közösségeket leginkább "csodarabbik" irányították, akik imáikkal csodálatos gyógyulásokat tudtak kieszközölni Istentől. Nagy hangsúlyt fektettek az aszketikus életmódra, az alázatra, az extatikus élményre. Fő céljuknak tekintették, hogy a nyüzsgő-mozgó, kísértésekkel teli világban is meg tudják tapasztalni a szeretet, az élet és a világosság Istenével való misztikus közösséget.

 

A száműzetés vége

 A 18-19. századi forradalmi szelekkel új fejezet kezdődött a zsidó vallás történetében. Először Franciaországban, aztán a német területeken, majd Angliában és lassan a többi államokban is biztosították az alkotmányos polgárjogokat az addig gettókban, elkülönülve élő népnek. És amit az évszázados üldözések nem tudtak elérni, azt most az égből csöppent tolerancia rövid idő alatt megvalósította. Sok zsidó lekötelezve érezte magát, hogy alkalmazkodjon a társadalomhoz, amely befogadta őt. Az atyák hitétől való eltávolodás folyamatát csak fokozta a tudományos világkép térhódítása. Az új körülmények erőteljesen megváltoztatták a nyugat-európai zsidóság arculatát. Létrejött egy sajátságos zsidó felvilágosodás-mozgalom, a haszkala, melynek alapítója, Moses Mendelssohn (1729-1786) még gyakorló zsidó hívő volt, de már azt állította, hogy a judaizmust csak a specifikus judaista szertartások teszik judaizmussá. A mózesi törvény etikai és dogmatikai vonatkozásai viszont a többi vallásban - de különösen a kereszténységben - is megtalálhatóak, ezért a többi vallás is Istenhez vezet, vagyis üdvözíthet. Mendelssohn tanítványai később egyre radikálisabbakká váltak, elvetették a Talmudot, sőt az isteni kinyilatkoztatás szerepének eszméjét is. Sokan közülük az ateizmus hatása alá kerültek, mások a kereszténység felé sodródtak.

A zsidó értelmiség erőteljes asszimilálódása ellenére a 19. század második felében Európa szerte heves antiszemitizmus kapott erőre. Az antiszemiták éles határvonalat vontak a szemita eredetű (Európában egyedül a zsidók tartoztak ebbe a csoportba) és a felsőbbrendűnek kikiáltott árja népek között. Franciaországban a nevezetes Dreyfus per képezte a zsidóellenes hangulat tetőfokát, a németek később. Hitler vezetésével hivatalos ideológiájukba építették bele az antiszemitizmust, ami a második világháború idején több millió zsidó kivégzését eredményezte.

Az antiszemitizmus elleni reakcióként lépett fel a 19. század végén a zsidó cionista mozgalom, melynek tagjai a zsidóság Palesztinába való visszatérését és az önálló zsidó állam megalapítását sürgették. Míg egyesek közülük a szórványos palesztinai földvásárlás és a beszivárgás elvét alkalmazták, mások, mint például Theodor Herzl (1860-1904), a cionizmus legfőbb szószólója, a nevezetes Judenstaat (A zsidó állam) című könyv szerzője már megbeszéléseket folytatott a korabeli Törökország vezetőivel, hogy engedélyezzék egy autonóm zsidó állam palesztinai megalapítását. Herzl és a cionizmus a zsidó messiásvárás szekularizálódását - elvilágiasodását képviselték: a bibliai Izraelt akarták helyreállítani, de a hagyományos elképzelésekkel szemben nem az eljövendő messiásba vetették bizalmukat, hanem politikai eszközökhöz folyamodtak. Törekvéseik három évvel a második világháború után szülték meg a várva várt gyümölcsöket. A nagy száműzetés ezzel véget ért. Legalábbis azok számára, akik visszatértek Izraelbe. A diaszpóra azonban, ugyanúgy mint a babilóni száműzetés idején, továbbra is fennmaradt. Mint ahogyan annak idején a babiloni zsidók jelentős része sem akarta elhagyni a már otthonossá vált, kényelmes környezetet, úgy a mai zsidók többsége is inkább a szórványt választja. Körülbelül 15 millióan élnek továbbra is a világ számos államában - diaszpórában. Legtöbben az Egyesült Államokban vannak, ahol gazdagok és befolyásosak.

 

 Modern judaizmus

Nem minden zsidó gyakorolja hitét. De a gyakorló hívők sem egységesek törekvéseikben. Az egykori bibliai judaizmus, amelyet időszámításunk első századaiban a talmudi judaizmus váltott fel, ma már mind Izraelben mind a diaszpórában átadta helyét a több irányzatra szakadt modern judaizmusnak. A legjelentősebb irányzatok a reformizmus, az ortodox judaizmus, a konzervativizmus és a számos pártból, szektából álló ultraortodox judaizmus.

A reformzsidók első szószólója Abraham Geiger (1810-1874) volt. Azt állította, hogy a Tóra kinyilatkoztatásának egészét nem lehet többé általános igazságként és kötelező érvényű törvényként értelmezni. Követői elvetették a táplálkozási törvényeket, az imákat a héber helyett köznapi nyelven mondták, a zsinagógákban orgonát helyeztek el, az istentiszteletet lerövidítették, s engedélyezték, hogy férfiak és nők egymás mellett ülve hallgassák azt. Egyes csoportjaik addig mentek, hogy az istentiszteletet szombatról vasárnapra tették. Hitéletükben a törvények és szertartások helyett a próféták erkölcsi tanítására helyezik a főhangsúlyt.

Az ortodox a reformistákkal szemben a hagyományos judaizmus értékeihez próbálnak visszatérni. Az ortodox hívő élete teljes egészében a Tórára épül. Hitük szerint Isten személyesen és végérvényesen kinyilatkoztatta magát a Sinai szövetségkötés alkalmával, amikor Mózes által törvényt adott a népnek. Életük minden területét a parancsolatok irányítják. A hívőknek minden nap tanulmányoznia kell a Tórát, életét alázatosan alá kell vetnie a benne található rendeleteknek, kezdve a szombat megtartásának szigorú szabályaitól, egészen a táplálkozási törvényekig és a háromszori napi imádságra vonatkozó szabályokig. Általában szükségesnek tartják a világhoz való alkalmazkodást, de csak olyan dolgokban, amelyek nincsenek ellentétben a Tóra rendelkezéseivel. Nagy tekintélye van köreikben a rabbi személyének, akiben tanítómestert és törvénymagyarázót látnak. A legtöbben cionisták és támogatják Izrael államot. Reménykednek a tökéletes embernek vélt messiás eljövetelében, aki dicsőséget hoz Izraelnek.

A konzervatívok mozgalma is a túl liberálisnak minősített reformizmus ellensúlyozásaként született meg a 19. század végén: a zsidó hagyomány pozitív történelmi elemeit igyekeznek előtérbe helyezni, de nem feledkeznek meg az új körülményekhez való alkalmazkodás létjogosultságáról sem. Csoportjaik igen eltérő gyakorlatokat folytatnak. Míg egyesek engedélyezik az orgona zsinagógában való használatát, mások tiltják; vannak akik következetesen betartják a Törvény táplálkozási tilalmait, mások nem törődnek velük. A konzervatív judaizmus támogatja Izrael államot és a modern cionizmust.

Az ultraortodoxok ezzel szemben tagadják a zsidó állam létjogosultságát. A cionistákat eretnekeknek tartják, mert megalapították Izrael államot, jóllehet ennek a messiás eljövetele előtt nem lett volna szabad megtörténnie. Egyes csoportjaik még a palesztin felkelést is helyeselték, abban reménykedve, hogy ezáltal hozzájárulnak Izrael állam megszüntetéséhez. Fanatikusan ragaszkodnak a Törvény betartásához. Jellegzetes - a 19. századi kelet-európai gettókra emlékeztető - öltözetet viselnek, a férfiak kalapban, fekete kabátban, a nők fedett fővel, hosszú ruhában járnak. Nagy hangsúlyt fektetnek táplálkozási előírásokra és a szombat betartására: péntek estétől szombat estig nem dolgozhatnak semmit, nem vezethetnek autót, nem utazhatnak. Az ultraortodoxok legfontosabb ágazatát a lengyelországi eredetű, misztikus haszidizmus képezi. Sokan közülük sürgetik a jeruzsálemi Templom újjáépítését (ami a hagyomány szerint a messiás eljövetelének előfeltétele), valamint az ószövetségi papság és az ószövetségi áldozati rendszer helyreállítását.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.