Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. Taoizmus

2010.09.21

Taoizmus

 

A "tao" szó szerint utat jelent. Átvitt értelemben bölcsességet, törvényt, rendet. A taoista filozófusok azonban taonak nevezték a világegyetem finom ősanyagát is, amelyből minden létező keletkezett. Néha úgy beszéltek róla mint személyes lényről, a kínai panteon legfelsőbb istenétől is magasabb rangú istenről (vagy istennőről). A népies taoizmus varázslói viszont valamiféle varázshatalomnak értelmezték, s úgy vélték, helyes felhasználásával meghosszabbíthatják az ember életét, vagy akár halhatatlanságot biztosíthatnak számára.

A taoizmus Kína második nagy, ősi vallása. Filozófiai iskolaként jött létre, hogy azután a népies vallásosság különböző megnyilvánulási formáiban éljen tovább. Követői a konfuciánusokkal ellentétben nem a társadalomban élő ember erkölcsi életének fejlesztésében, hanem a természethez való visszatérésben vélték felfedezni a felbomlott kozmikus harmónia helyreállításának útját.

 

 Bölcseleti út

A konfucianizmus egyik szent iratában a Lun jüben olvashatjuk, hogy miközben Kung Fu-ce tartományról tartományra vándorolt, több ízben találkozott olyan emberekkel, akik "elmenekültek a világtól". E remeték gúnyolták Kung Fu-cet, mert úgy vélték, jól tudja, hogy nem lehet megváltoztatni a világot, mégis egész életében azon fáradozik, hogy megváltoztassa. Ők voltak az első taoisták. Az emberi társadalomtól távol, erdőkben és hegyekben élték magányos remeteéletüket. Nihilisták voltak: meg voltak győződve arról, hogy a világ túl gonosz ahhoz, hogy valamit is lehessen változtatni rajta. Filozófiájuk az egoista hedonizmus egy fajtája volt. Csak önmagukkal, saját benső békességükkel, lelki kiegyensúlyozottságukkal törődtek. Első ismert képviselőjük Jang csu volt, akiről Meng-ce, a konfucianizmus idealista ágazatának megteremtője így írt: "Jang csu ezt az alapelvet hirdette: mindenki önmagáért. Ha megmenthette volna a világot azzal, hogy kitépi egy hajszálát, nem tette volna meg".

Úgy vélték, hogy a világ, a hatalom, a vagyon csak szenvedést okoz az embernek. Ezért menekültek a társadalom visszahatásaitól, a későbbi taoisták már arra törekedtek, hogy felfedezzék a világot és az életet irányító belső törvényszerűségeket, melyek ismerete által mégiscsak lehetségessé válhat a tökéletes kiegyensúlyozottság, a boldogság és a szabadság. A taoizmus e második fázisának fő képviselője Lao-ce volt.

 A hagyomány szerint Lao-ce a Kr.e. 6. században élt és Kung Fu-ce idősebb kortársa volt. Míg azonban a történelmi Kung Fu-ce alakját minden nehézség nélkül ki lehet hámozni a későbbi legendás motívumok tömkelegéből, addig Lao-ce alakja belevész a történelmi homályba. Egyetlen megbízható adat sem maradt fenn róla. Legendák szerint a Jang-ce vidék egyik falujából származott; anyja már nyolcvanegy éves volt, amikor a napsugár teherbe ejtette, s további nyolcvanegy év elteltével, öreg bölcsként született meg gyermeke. Legendák tudósítanak arról is, hogy élete végén - miután megírta fő művét, a Tao te kinget - egy fekete ökör hátán hagyta el Kínát és a nyugati barbároknak hirdette a taoról szóló tant. Ennek egyik hajtása lett a buddhizmus.

Sok kutató úgy véli, hogy Lao-ce nem is létezett, a nevéhez fűződő könyvet pedig, melynek érvelése egyébként már kialakult konfucianizmust feltételez, csak a Kr.e. 3. század taoistái írták, s hogy nagyobb tekintélyt biztosítsanak neki, szerzőségét az "Öreg mesternek" (Lao ce) tulajdonították.

 Mindenesetre a Tao te king (Az út és erény könyve) a taoista szentírás alappillére. Központjában a taoról szóló értekezés áll, mert az ember csak akkor tehet szert a tökéletes boldogságra, ha megismeri a taot. Lao-ce taoja egy titokzatos, megnevezhetetlen, mindent átható őselv, az ég és föld kezdetének és létének alapja. De a tao egyszersmind világtörvény, hatása - anélkül, hogy tanítana vagy cselekedne - a világban is érződik. Az univerzális tao egy része a te (erő, erény) minden létezőben benne van. Az embernek csak fel kell fedeznie magában ezt az erőt és a megszentelődés útjára kerül. A "te" felfedi az örök rend törvényét, melynek elhanyagolása felbontotta az ember és a természet harmóniáját és szétzúzta az ember benső kiegyensúlyozottságát. Lao-ce nem a világ megváltoztatásában, vagy a világhoz való alkalmazkodásban vélte megtalálni a boldogságot. Ehelyett a taohoz, az istenektől is hatalmasabb, láthatatlan és megnevezhetetlen, de mindent átfogó és mindenben jelen levő, megváltoztathatatlan természettörvényhez próbált alkalmazkodni.

Ebből következik a bölcseleti taoizmus jellegzetes viselkedéselmélete, a vu vei, vagyis a nemcselekvés törvénye, ami nem pusztán passzív belenyugvást, vagy a cselekedetek teljes kiküszöbölését jelenti, hanem inkább a vágytól mentes cselekvést. Az embernek le kell mondania a világi élvezetekről és tökéletesen fel kell oldódnia a taoban. Legjobb, ha fenntartás nélkül elfogadja adott sorsát és hagyja, hogy a változás bensőjében menjen végbe. "Legyél csonka és egész leszel. Legyél üres és telített leszel. Legyél rongyos és meglesz mindened. Rendelkezz kevéssel és sokat fogsz kapni. De rendelkezz sokkal és sokat fogsz veszíteni." Lao-ce világszemlélete szöges ellentétben volt Kung Fu-ceével. Míg a konfucianizmus alapítója az ősök által létrehozott rítusokhoz és a magasabb rendű erkölcshöz való visszatérést szorgalmazta, Lao-ce a békés vágynélküliségben, a világi élvezetekről való teljes lemondásban, az örökkévalóságban való elmélyedésben látta a kiutat. Ám Lao-ce sem fordított teljesen hátat az ősöktől származó hagyományoknak. Úgy vélte, hogy a hajdankor emberei azért voltak boldogok, mert még összhangban éltek a taoval. Ha az emberek ismét visszatérnének a tao spontán tiszteletéhez, automatikusan szert tennének a gyermeki jóhiszeműségre és természetes ártatlanságra, ami új alapokra helyezné az egész társadalom életét.

A Tao te king tanait egész sor taoista filozófus fejlesztette tovább. Csuang-ce (Kr.e. 399-295) nevéhez fűződik a taoista szentírás második jelentős könyve, a Csuang-cu, melyben a szerző elsősorban a dolgok viszonylagosságával foglalkozik. A tökéletesség útját kutatva, Csuang-ce kétféle boldogságot különböztet meg. A viszonylagos boldogságot az adott körülményekbe való belenyugvással, saját természetünk elfogadásával valósíthatjuk meg. Minden embernek megvan a saját természete, képessége, korlátai. Ha ezekből erővel ki akar törni, csak fájdalmat okoz önmagának. Csuang-ce azért nevezi viszonylagos boldogságnak az adott körülményekbe való belenyugvást, mert az egyén nem tudja elkerülni az emberi élet három nagy baját: a betegséget, az öregséget és a halált. Ezeket csak az abszolút, vagy felsőbbrendű boldogság képes legyőzni, melyre egyedül az igazi bölcs tud szert tenni, aki a tudástól eljutott a nem-tudásig, azaz felismeri, hogy a tao szemszögéből nézve minden - az élet, a halál, a betegség, az öregség, sőt maga a tudás is - viszonylagos, tehát nem fontos.

 A dolgok viszonylagosságának felismerése a miszticizmus, majd a nihilizmus felé sodorta a bölcseleti taoizmust. A Kr.e. 4. században élt Lie-ce, aki azt tanította, hogy az adeptusok (mágikus titkok beavatottjai) akadálytalanul áthatolhatnak a tárgyakon, a tűzbe lépnek és nem éreznek fájdalmat. Kora mágikus személeteinek megfelelően, Lie-ce úgy vélte, hogy aki a tao ismeretének birtokában van az úrrá lehet a tapasztalati világ felett, uralkodhat a szellemeken, felülemelkedhet a téren és időn, megismerheti a múltat és jövendőt és mindenféle csodát művelhet. Miszticizmusával Lie-ce már a későbbi, népies taoizmus egyik korai előfutára volt. Viszonylagosság-elméletével pedig a bölcseleti taoizmus utolsó nemzedékeinek nihilizmusát készítette elő. "Ha valaki másként viselkedik mint a többiek - írta - bolondnak tartják; ha viszont az egész világ viselkedik úgy mint egy őrült, olyankor a normálist tekintik bolondnak. Ezért nem biztos, hogy az a helyes, amit a többség tesz, sőt nem biztos, hogy az a valóság, ami valóságnak látszik." A misztikus elragadtatottság állapota őrülethez, vagy részegséghez hasonlít legjobban, de az adeptus számára mégis valóságot képez. "Ha az ember ilyen különleges lelkiállapotba juthat a bor segítségével - írja Lie-ce -, mennyivel előbbre valónak kell tekintenie, ha lélekben jut különleges állapotba!"

Innen már csak egy lépésnyire van a taoista nihilizmus. A Kr.e. 3. századból származó népszerű legenda már arról a hét taoista bölcsről beszél, akik találkozásaik alkalmával vidáman csevegtek, "hódoltak a Semminek, élvezték a nem-cselekvést, nem törődtek a szertartásokkal és törvényekkel, több bort ittak a kelleténél és megvetették az evilági dolgokat".

 

A népies vallásosság útja

Az időszámításunk kezdete körüli századokban a kínaiak lelki éhségét sem a konfucianizmus száraz erkölcstana és hideg szertartásközpontúsága, sem pedig a nihilizmusba fulladt taoista filozófia cinizmusa nem tudták csillapítani. A vigaszt sokan a taoizmus népies változatában keresték. A népies taoizmus háttérbe szorította a klasszikus taoizmus tanait, ám Lao-cet csakhamar isteni rangra emelte. A Tao te kingből és Lao-cce iskolájának irataiból elsősorban a mágikus-misztikus elemeket vette át és a babonás népi hiedelmek különböző formáival kapcsolta egybe. Virágzott a jóslás, a varázslás, a talizmánok használata... Ez a vallás kizárólag gyakorlati célokat ismert. A világtól való elmenekülés aszketikus módszereit a sebezhetetlenség mágikus formuláival helyettesítette. Az az elképzelés, hogy a tao ismeretében levő személy felette áll még a természeti törvényeknek is, az örök élet elixírje előállításában találta meg új formáját. A taoisták légzésgyakorlataikkal és vegetáriánus táplálkozásmódjukkal is hosszú és egészséges életet igyekeztek biztosítani maguknak. Szentélyeikben a szertartásoknak gyakran szexuális jellege volt, amit a jin és a jang - a női és hímnemű alapelvek - egyesülésének szükségességével magyaráztak.

A népies taoizmus burjánzását a buddhizmus megjelenése fékezte meg. Buddha tanai a Kr.u. 1. században kezdtek beszivárogni Indiából Kínába. Mivel a mágikus elemekkel ötvözött taoizmus és a buddhizmus hasonló jellegű mahajana változata között számos közös vonás volt, a nép nem is tett különbséget a két vallás között. A taoistákat eleinte ez nemigen zavarta. Sőt, a 2. században elterjesztették azt a legendát, hogy Lao-ce - aki egy régebbi legenda szerint halála előtt a nyugati hegység túlsó oldalán elterülő vidékre vonult vissza - Buddha alakjában jelent meg Indiában, hogy megtérítse a barbár hindukat. S most a buddhizmus térhódításával tulajdonképpen  Lao-ce tanai térnek vissza Kínába. A buddhizmus előretörése azonban egyszersmind reformokra késztette a taoistákat. Ők is megpróbáltak a buddhizmus mintájára egyházilag szervezkedni, lemondtak drasztikus tisztulási szertartásaikról (pl.: vizeletben való mosakodásról, sárban fetrengésről, közös nemi életről stb.).

A 36.000 istenből álló taoista panteon csúcsán három főisten áll. Az első Snag ti, a régi kínai vallás égistene (Tien), akit Jade  császárnak is neveznek; a második Tai-ki, az őskezdet, a megszemélyesített tao, aki saját testéből hozta létre a világot; a harmadik pedig az istenített Lao-ce.

A sajátságos kínai viszonyoknak megfelelően a taoista egyházak voltaképpeni tagjait csak azok a személyek képezték, akik tanulmányi éveik után hivatalosan is csatlakoztak a szervezethez. Ők voltak a taoista papok - a tao-sik. Lila ruhát viseltek, hosszú szakállat eresztettek, hajukat régi kínai szokás szerint tarkójukon kontyba kötötték. Idővel három rétegre oszlottak. Az elsőbe a klasszikus, bölcseleti taoizmushoz viszonylag közel álló, aszketikus életmódot folytató vándorremeték tartoztak. A másodikat a kolostorokban élő nőtlen szerzetespapok képezték. A harmadik és egyben legnépesebb csoportot azok a tao-sik alkották, akik egy-egy templom élén a szertartások irányításával foglalkoztak. Ezek általában családot alapítottak és a szolgáltatásaikért kapott pénzből éltek. Sok pap hitt abban, hogy a taoval való manipulálás által valóban lehetséges feltalálni az élet elixírjét, vagy a halál más ellenszerét. Voltak, akik egész életüket az alkímiának szentelték, s kutatásaikkal előmozdították Kínában a természettudományok fejlődését. A legtöbb tao-si azonban megelégedett azzal, hogy a betegségek gyógyítása és az élet meghosszabbítása érdekében különféle természetes gyógyszereket - füveket, magokat, kábítószert - adtak a segítségre szorulónak. Szerelmi varázsitalokat kotyvasztottak, ismerték a nemi erő felújításának orvosságát. Énekekkel, varázsigékkel, az istenek és a szentek képeinek felmutatásával gonosz szellemeket űztek ki a megszállottakból és elmezavarodottakból. Hasonló módszerekkel próbáltak véget vetni a szárazságnak, az árvíznek és más természeti csapásoknak. De virágzott köreikben a jóslás, az asztrológia, az álomfejtés, a szellemidézés is. A révület állapotát önhipnózissal, légzésgyakorlatokkal, vagy kábítószerrel érték el. A régi taoista légzésgyakorlatok mellé idővel az indiai jóga elemeit is bevették, hogy minél tökéletesebben elsajátítsák a taoval való egység, a természetfeletti erők megismerésének képességét.

A taoista erények összhangban vannak a kínai mentalitással. Jelen van itt a gyermeki szeretet, a becsületesség, az alázat, a türelem, a szegények segítése, fák ültetése, az elfogott állatok szabadon engedése, a gonoszok elítélése, a szent szövegek tanulmányozása, az áldozatbemutatás gyakorlása. Az egyszerű nép körében ismert volt a Jutalmak és büntetések könyve, melynek szövege biztosította az olvasót arról, hogy az istenek oltalmazni fogják az erények megvalósítására törekvő személyeket. A jutalmat főképp itt a földön kapják meg, mondjuk a hosszú és boldog élet formájában, de ha ez történetesen elmarad, akkor a másvilágon egyenlítődik ki a számla. A túlvilági léttel kapcsolatban tehát a népies taoizmus tanítása eltér a kínai-japán vallási rendszerek tanaitól. Egyedül itt található meg a túlvilági jutalom és büntetés világosan körvonalazott gondolata, amely kétségtelenül a mahajana buddhizmus hatása alatt fejlődött ki. Ami a gonoszokat illeti, életük vagy rövid és boldogtalan, vagy a pokolban kapják meg méltó büntetésüket. A pokol a föld mélyén helyezkedik el és tíz régióra oszlik. Az indiai eszmék hatására a taoisták sem hittek a kárhozat örökkévalóságában; úgy vélték, bizonyos idő elteltével az elkárhozottak visszatérhetnek ebbe a világba és állatként vagy emberként próbálkozhatnak ismét helyesen élni.

Ahhoz, hogy valaki már itt a földön halhatatlanná váljon, háromszáz jócselekedetet kell összegyűjtenie, ahhoz pedig, hogy biztosan bejusson a mennyországba, ezerháromszáz jó cselekedetre van szüksége. A taoisták úgy vélték, hogy az ember testében három szellem lakozik. Ezek - a város, a családi fészek és konyha szellemeivel együtt - állandóan jelentéseket tesznek Sang-tinek, az ég istenének, ki milyen jó, illetve gonosz cselekedetet vitt véghez. A konyha istenét azonban a háziasszonyok gyakran megpróbálták megvesztegetni azzal, hogy falon függő képmását valami finom, édes vagy zsíros mázzal kenték be.

A taoista egyházak az utóbbi fél évezred során állandóan hanyatlottak. A kisebb szekták eltűntek, a papok száma állandóan csökkent. Különösen nagy csapást mért az intézményesített taoizmusra a kommunizmus győzelme.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.